Kb. 20 perc alatt leértem a hűvösvölgyi kisvasút végállomásra, az indító pecsétet gyorsan megszereztem, az egyik gyerek vasutas nagyon lelkes volt, kikapta a kezemből a füzetet és lerendezett mindent.
Ezután gyakorlatilag tettem egy tiszteletkört a kerületben ahol élek. Először a Nagyrét, majd végig a Zsíroshegyi úton egészen a Remetei templomig. Itt érdekes dolog történt velem, a templommal szemben állva fél térdre ereszkedve próbáltam egy rendes fényképet összehozni, amikor odaért egy néni, valamit motyogott és szórt felém egy keresztet. Gondolom azt hitte, hogy valami zarándok vagyok! Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok vallásos, de ennek ellenére nagyon megérintett ez a pillanat!
A templom után még egy kis tekergés a házak között, és gyorsan elértem a Remete szurdokot, a város határát. Végre minden zöld volt körülöttem, és zengett az erdő a daloló madaraktól!
A szurdok végén egy komoly emelkedő visz fel a Remete hegyre, amin már többször jártam, de most a 20 kilós zsákkal a hátamon rendesen megizzasztott!
Ezután egy kellemes emelkedőkkel megtűzdelt séta következett Nagykovácsiig. Útközben rengeteg virág tarkította az utamat, és találkoztam egy kedves családdal, akik Tokodról indultak, három napot gyalogoltak és sátraztak az erdőben. Ritkák, mint a fehér holló! Ha netán olvassák a blogot, ezúton üdvözlöm őket!
A Zsíros-hegyen a turistaház már csak nyomokban lelhető fel, ezért a pecsét már jó ideje a közeli Muflon itató előtti fán lóg, ami jó alkalmat ad, hogy az ember betérjen ide, egyen egy zsíroskenyeret, és igyon egy hideg sört!
Itt jót beszélgettem Csabával, a tulajdonossal, gasztronómiáról, vitorlázásról, és persze a túrázásról.
Egy kis pihenő után, új erőre kapva, egy pillanat alatt fenn voltam a Nagy-szénáson, ahol még soha nem jártam korábban, pedig az egyik legszebb kilátás nyílik a Pilisre, a Budai hegységre, és a környező településekre.
Innen vagy még 8-9 kilométert gyalogoltam Piliscsabára. Útközben többször megálltam és gyönyörködtem az élettel teli tavaszi erdőben. Egy vadrácson is át kellett kelnünk, ahol Quimby majdnem eltörte az egyik hátsó lábát, de szerencsére megúsztuk!
Piliscsabán ismerőseim vártak, náluk töltöttem az estét, grilleztünk, borozgattunk, és jót beszélgettünk kb. éjfélig. Ezúton is köszönöm nekik a nagyon kellemes estét!
Reggel elsőosztályú ellátásban részesültem ismét, mielőtt útra keltem!
Kicsit aggódtam, hogy tudok-e majd pecsételni a vasútállomáson, mert a vonalat épp felújítják, de a bakter a szobájában gubbasztott, és sikeresen adminisztráltam.
A településről kivezető út teljesen ellentétes a bevezetővel, mivel az a cigánysoron keresztül vitt, itt azonban szépen rendezett villák és házak sorakoztak.
Egy óra ballagás után elértem Piliscsévre, ahol nem sokat időztem, mivel nem túl sok a látnivaló! Van egy II. világháborús és egy 56-os emlékmű, szép régi sírkövek a templomkertben.
Egy órába sem telt, és Klastrompusztán voltam, úgy, hogy megálltam pihenni egy vadászles árnyékában, kicsit szárítgattam a nyirkos zoknim, és a még vizesebb pólómat.
A kolostorrom mellet megpihentem újból, Quimbyt megitattam, meglocsoltam, mert nagyon melege volt. A kivezetőn út melletti büfében ettem egy finom fagyit, majd elindultam az aszfalton. Épphogy csak betértünk az erdőbe, amikor éreztem, hogy a cipőm nagyon laza, nem fogja a lábamat. Megadta magát a cipőfűző, de szerencsére induláskor a kezembe akadt egy véletlenül, és bedobtam a hátizsákba! Csere közben vettem észre, hogy nem csak a fűző, hanem a varrások is kezdenek elfáradni, pedig két éve vettem, nem volt olcsó!
Ezután újból rendesen megizzadtam, mire felértem a Kétágú-hegy oldalába!
Ezt a környéket is jól ismerem, igaz inkább felülnézetből, mivel az egyik kedvenc siklóernyős starthelyem van a hegy tetején. Jókat repültem itt annak idején!
Azért a földön járva is nagyon szép a kilátás, időnként a kanyargó Dunát is megpillanthatjuk! Az út széli mezőt szinte mindenhol árvalányhaj borítja, az élénk szél szép hullámokat vetett rajta!
Úgy terveztem, hogy Kesztölcön iszok egy sört a kocsmában, de sajnos zárva volt! A buszmegállóban kis pihenőt tartottam, elmajszoltam egy müzliszeletet.
Innen egy nem túl izgalmas út vezetett Dorogra, ami szerintem az eddigi út egyik legrondább települése. Majdnem úgy néz ki, mint a Csernobil melletti Pripjáty, azzal a különbséggel, hogy itt még élnek emberek!
A vasútállomás és környéke felér egy időutazással! A vágányokat itt is felújítják, de a bakterlány itt is szolgálatban volt. A város annyira kihalt, hogy azt hittem meleg kaját sem fogok találni, de kis kérdezősködés után találtam egy gyrosost, és nagyon finomat ettem. Evés közben érkezett egy féllábú motoros, ami csak fokozta a helyzet szürrealitását!
Teli hassal kicsit nehezen ment az indulás, de végül nekivágtam a mai napi utolsó hegymenetnek, elindultam a Getének. Úgy terveztem, hogy a hegyen töltöm az éjszakát sátorban, de odafelé menet, és a csúcson, annyi volt a szúnyog, hogy erről inkább letettem.
Kicsit üldögéltem a kereszt tövében, relaxáltam a naplementében, majd rövid internetes keresgélés után ráleltem a szállásra Tokodon, ahol a fotelben pötyögöm ezeket a sorokat is.
Quimby már húzza a lóbőrt, időnként nagyot sóhajt, mintha tudná, hogy még nagyon hosszú út vár ránk! Én is kezdek nagyon lefáradni, rendbe rakom magam, lemosom az út porát, és elteszem magam holnapra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése