Köszöntő

Talán ti is emlékeztek gyerekkorunk egyik kedvencére, a Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozatra, amely végigkalauzolt az Országos Kéktúra útvonalán, és bemutatta tájainkat, kultúránkat, az ott élő embereket.
Régen tervezgetem már, hogy elinduljak Rockenbauer Pál és társai nyomában, és végigjárjam a túraútvonalat én is!
2011 tavaszán úgy tűnik, valóra válik az álom, és nekivágunk néhányan az útnak!
A blog az előkészületekről, és magáról az útról fog szólni, amit a túra alatt szeretnék minden nap frissíteni, hogy azok is átélhessék a nagy kalandot, akiknek nem volt módjukban velünk tartani!

2013. október 31., csütörtök

Sárvártól a végéig

A múlt hét kedden leutaztunk Velembe, hogy másnap reggel folytassuk a utat Sárvárról.

Útitársaim maradtak az autólogisztikás megoldásnál, én azonban szerettem volna abban a szellemben befejezni a túrát, ahogy azt annak idején összeraktam a fejemben, ezért szerdán reggel ismét teljes menetfelszereléssel vágtam neki az útnak, felkészülve a folyamatos haladásra, és az erdőben való éjszakázásra.

Sárvárról reggel kilenc körül indultunk neki ötösben Krisztával, Judittal, Gáborral és Quimbyvel.
Az első kilométerek Sárvár utcáin vezettek kifelé, majd a Gyöngyös patak melletti töltésen haladtunk a magas fűben, ami a reggeli párától még igen nedves volt. A cipőink egymás után meg is adták magukat, GORE-TEX ide vagy oda! Csényeújmajor előtt összefutottunk egy diósjenői kéktúrázóval, aki Sümegre igyekezett, hogy ott fejezze be a teljes túráját.
Aszfalton Bögötre
Csényeújmajornál gyorsan begyűjtöttük a pecsétet a kis kápolna kerítéséről, majd tovább gyalogoltunk az aszfalton Csényén át, egészen Bögötig, ahol a Hörpi kiskocsmában pecsételtünk, és ittunk egyet. A kocsma után a háborús emlékmű tövében dőltünk le egy kis pihenőre, cipő- és zokniszárításra.

Szelestére szerencsére már nem a vasúti töltésen jutottunk el, ahol a kék útvonala vezetett korábban, hanem az Ölbői-nagyerdőn keresztül. A vasútállomáson pecsételtünk, szereztünk vizet, és beszélgettünk a bakterral, akinek hamarosan megszűnik az állása, mert a GYSEV központosítja az egész forgalomirányítási rendszerét.

Szelestén megnéztük a volt Festetics-kastélyt. Az épület nem nagy durranás, de a park szép, a fűszeres kert gondozott. A kastély szomszédságában megtaláltuk a település legszakadtabb kocsmáját, aminek valószínűleg megvannak számlálva a napjai. Aki szereti a penészes rohadt radlert, az keresse fel mindenképp!

Szelestét délután 4 után hagytuk magunk mögött, ezért Krisztával belehúztunk, hogy még sötétedés előtt táborhelyet találjunk nekem. A Góri-erdőn átszaladtunk, majd végül a volt Ablánci csárda előtt egy kilométerrel az erdőben megtaláltuk az ideális sátorhelyet, egy nagy tisztás szélén.
Tábor az erdőszélen
Kriszta segített felállítani a sátrat, mire Judit és Gábor beértek bennünket, már állt is a tábor.
Ők hárman tovább mentek a romos csárdánál hagyott autóhoz, majd Sárvárra a másik autóért, onnan pedig Velembe. Én és Quimby az erdőben töltöttük az éjszakát. Főztem magamnak egy kis vacsorát, majd egyből beájultam, mivel nagyon fáradt voltam.

Az évszakhoz képest nagyon kellemes volt az éjszaka, egyáltalán nem fáztam, sőt néha melegem is lett a hálózsákban. A tomboló szélen kívül semmi nem zavarta a pihenésemet, nagyon nyugodt volt az erdő.

Reggel kiengedtem Quimbyt az előtérből, kifeküdt a sátor elé. Feszülten figyelt valamit, így én is kibújtam a zsákból, kimásztam, hogy megnézzem mi köti le ennyire a figyelmét. Kb. 100 méterre tőlünk egy szép szarvas legelt, teljes nyugalomban. Amikor kiszúrt bennünket sem vágtatott el, hanem szép kényelmesen tovább állt, többször meg-megállva.
Quimby nagyon figyel
2 deci vízben megmosakodtam, lebontottam a tábort, és legyalogoltam az Ablánci malomcsárdához, ahol az útitársaim vártak már. Kriszta hozott nekem hurkát és kolbászt, amit előző este sütöttek Velemben, így tele hassal indulhattam a többiekkel a Csepregi-erdőn át Kincséd-puszta irányába.

Kincséd-pusztáig nem volt különösebben érdekes a táj, ott letelepedtünk egy fa tövébe, mert a bokám egyre inkább kezdett bedagadni. Már a szerdai induláskor éreztem minden lépésnél, hogy valami nem stimmel, de a helyzet csak egyre romlott.

Innen hamar beértünk Tömördre, ahol nagy meglepetés ért bennünket. Épp tesztüzeme zajlott a Magyar-Stájer borházikónak, ahol olyan tálat raktak elénk, amire álmunkban sem gondoltunk volna.
Tele volt helyi és stájer finomságokkal, sonkával, szalonnával, kolbásszal, sajttal. Kaptunk mellé jóféle kenyeret és savanyúságot is. Mindezt olyan vendégszeretet övezte, amivel ritkán találkoztunk eddigi utunk során. További különlegessége a helynek, hogy szinte minden a környékről származik, a cseresznyepaprikát pl. a volt anyós készítette. Jót beszélgettünk Pistivel, a kocsmárossal, aki egy hosszú és kanyargós út után került Budapestről a faluba, és az osztrák tulajdonossal Peterrel, mert igen, a tulajdonos külföldi...
A normál nyitva tartást áprilistól októberig tervezik, ha erre jártok ugorjatok be hozzájuk!
Magyar-Stájer borházikó
Nehezünkre esett az indulás, az idő is gyönyörű volt, nagyon jól éreztük magunkat, de Kőszegig még bő 15 km volt hátra.
Benyomtuk az utolsó pecsétek egyikét a füzetbe, majd nekivágtunk. Hosszú egyenesek vezettek az erdőben, talán a leghosszabbak az egész túrán. Útközben többször megálltunk pihenni, a bokám kezdte megadni magát. Az osztrák határt valamikor 17 óra tájt értük el. Szerencsére a vasfüggönynek már nyoma sincs, kedvünkre járkálhatunk, csak az 1922-es határkövek jelzik a múltat.

Egy óra alatt beértünk Kőszegre, ahol ismét kettévált a csapat, de most nem maradtam egyedül. Kriszta velem tartott, csak Judit és Gábor játszottak tovább az autókkal, és mentek vissza Velembe.
Mi a Kóbor Macska fogadóban szálltunk meg, és a Kék Huszárban vacsoráztunk. Egyiktől sem ájultunk el, mindkét helyen látszik, hogy valaha szebb időket is láttak.

Reggelre a bokám valamelyest javult a borogatásnak és a Flectornak köszönhetően, de éreztem, hogy még bajok lesznek vele...

A Kóbor Macskában kapott reggelit megetettük Quimbyvel, mi inkább a Fő téri pékségben szereztünk újat magunknak, és letelepedtünk az ünnep után ott felejtett színpadra.
Épp a reggelit majszoltuk, amikor mellénk szegődött egy szellemileg enyhén sérült kőszegi fiú. Nagyon érdeklődő és kedves volt, igazi színfoltja lett a délelőttünknek. Egy várostérképet is kaptunk tőle ajándékba. Quimby is hagyta magát neki simogatni, dögönyözni, pedig az idegenekkel nagyon tartózkodó egyébként. Remélem mi is feldobtuk az ő napját! A kőszegiek egyébként mind nagyon nyitottak voltak, többeket elvarázsolt Quimby, egy juhász még meg is szerette volna magának szerezni. Emlékezetes még a találkozónk Pál Sándor kőszegi koszorús költővel is, aki rendkívül büszke polgára a városnak, amit a zakójára tűzött jelvényekkel is hangsúlyossá tesz.

Társainkkal délben találkoztunk a Kék Huszárban, ahol még kicsit üldögéltünk a kertben, majd az adminisztráció után elindultunk a kálvária irányába, hogy teljesítsük a túra utolsó 14 kilométeres szakaszát, és meghódítsuk a Kőszegi-hegységet is.
Felérve a dombtetőre szép kilátás nyílt a hegység tömbjére a színes szőlőlevelek fölött.

Innen először a Pintér-tetőre (502 méter) másztunk fel, majd ereszkedtünk le a Hétvezér-forráshoz.
A forrásoknál szusszantunk egyet, végig kóstoltuk az összeset, én végül egy küvét vittem magammal az útra.
Az Óház-tetőn
Ezután újabb kaptató következett, feljutottunk a Óház-tetőre (607 méter), majd újból le, előbb a Vörös kereszthez, később a Stájerházakhoz. A Stájárházaktól mindnyájan többet vártunk, mint amit kaptunk, de mindenki menjen és nézze meg maga, hogy érdemes-e ezekért az épületekért ide kanyarodni!

A Hörmann-forrás innen már csak 2 kilométer volt, és újabb bő két kilométer Írott-kő (884 méter). A lábam ekkor már nagyon fájt, minden lépés szenvedés volt! De biztos voltam benne, hogyha csúszva-mászva is, de be fogom fejezni a túrát.
Annak ellenére, hogy mindenki fáradt volt, az utolsó 100 métert eufóriában, futva, kiabálva tettük meg, egészen a kilátóig, ahol örömünk határtalan volt! Összeölelkeztünk, pezsgővel locsoltuk egymást! Megérkeztünk!

Miután kitomboltuk magunkat, felmentünk a kilátóba, ahonnét még a Schneeberget is megcsodálhattuk a párás idő ellenére. Ezután elindultunk vissza a velemi szállásunkra, hogy tovább folytassuk az ünneplést szalonnasütéssel, és egy kis borozgatással. Előtte azonban még begyűjtöttük az utolsó, a túrát lezáró pecsétet.

Összesen több mint ötvenhárom túranap, és 1128 kilométer gyaloglás után teljesítettük az Országos Kéktúrát, napsütésben, hóban, esőben. Elhatározásunk töretlen volt mindvégig, semmi sem tarthatott vissza minket!

Láttuk az országot ahol élünk, felnőttünk, és sok-sok élménnyel lettünk gazdagabbak. Rengeteg emberrel találkoztunk, új ismerősökre, barátokra tettünk szert. Egy életre szóló, és meghatározó élmény lett. Aki csak teheti élje át, induljon el!

Most, hogy a végére értünk, kicsit hiányérzetünk van, mert mindannyiunk életének része lett a túrázás ilyen vagy olyan formában, mindenkinek ízlése és ideje szerint.
Szerelmi háromszög
De csüggedésre semmi okunk, hisz még rengeteg járatlan út áll előttünk! Krisztával sokkal többek lettünk, mint túratársak, igazi társra leltünk egymásban, és rengeteg közös tervünk van. Még hallani fogtok rólunk!

2013. október 22., kedd

A Szajki tavaktól Sárvárig

A hosszú nyári szünet után a múlt hétvégén visszatértünk a Kéktúrához a Pünkösdkor megismert új útitársaimmal. Mivel ők csak Sümegig jutottak a nyáron, én is itt csatlakoztam hozzájuk Quimbyvel, hogy repetázhassunk a túra legunalmasabb szakaszából, Sümegtől a Szajki tavakig. Itt tavaszhoz képest nem történt semmi, ugyanolyan jelentéktelen maradt a táj. A társaimnak köszönhetően azonban most gyorsabban fogytak a kilométerek! Az egyetlen említésre méltó történés egy találkozó volt az amerikai sráccal, aki szembe jött velünk. Akkor egy hete volt úton, és azt tervezte, hogy 4-5 hét alatt teljesíti a Kéktúrát.

A Szajki tavaknál rövid pihenőt tartottunk, ettünk egy jó hamburgert és ittunk egy sört a Jégkertben, ami elvileg zárva volt, de Tulok Jánosné mint mindig, most is nagyon kedves volt és segítőkész.
Mire Hosszúperesztegre értünk besötétedett. Az egyik autónk itt várt bennünket, amivel visszajutottunk a sümegi szállásunkra a Kisfaludy vendégházba. Gyors vacsora, majd alvás.

A Tomaji-erdőben Káldra menet
Vasárnap korán keltünk, mert az autókkal kellet logisztikázni. Először mindkettővel irány Sárvár, majd az egyikkel vissza Hosszúperesztegre, ahonnét újra gyalog folytattuk az utat. Innen egyre változatosabb lett a táj, előbb szántók között, majd egyre szebb és színesebb erdőkön át jutottunk el Káldra kb. 3 óra alatt. Káldon a kocsmában pecsét, sör, és jó beszélgetés a gombászó helyiekkel, Balázzsal és az Ausztriában autókat restauráló ismeretlen nevű egyénnel, akinek a csomagtartója tele volt Galambicával.

Káld után bevetettük magunkat a Farkas-erdő mélyébe, ahol hatalmas tölgyek és bükkök szegélyezték az utat. Végre igazi erdőben jártunk újra!
Egy jó óra alatt elértük a Hidegkúti erdészházat, pecsételtünk, és mentünk is egyből tovább. Innentől nyílegyenes aszfaltozott út vitt az erdőben egészen a következő pecsétig, a Rózsakerti erdészházhoz.
Útközben érdekes lényekkel találkoztunk az aszfalton
A kerítés tövében lepihentünk, megettük a szendvicseinket, és szusszantunk egy rövidet.

Miután felkerekedtünk egy pillanat alatt beértünk Gércére, ahol a bevezető útról szép kilátás nyílt a Ság hegyre. A Kismackóban pecsét, kóla, sör, majd tovább a kék jelzésen. Újra szántók és erdők váltották egymást. A Haraszti erdőben volt egy gyorsasági szakasz, ami teljesen egyenes és szinte vízszintes volt. Itt tényleg belehúztunk, hogy még világosban beérjünk Sárvárra.

Az utolsó 7 kilométert sajnos aszfalton kellett megtenni. Hegyközségnél rátértünk a 84-es főútra, átkeltünk a Rába hídon és megérkeztünk Sárvárra. Még épphogy láttunk valamit a városi csónakázótóból, de a várhoz már teljes sötétségben értünk.
A sárvári vár
Keresztülvágtunk a város központján, cikáztunk egy kicsit a szűk utcákban, majd elértük a vasútállomást, utunk végpontját. A pénztárban gyors adminisztráció, majd az itt hagyott autóval vissza a másikért Hosszúperesztegre, majd két autóval haza Budapestre.

A két nap alatt közel 80 kilométert gyalogoltunk, ami azt jelenti, hogy Írott-kőig már csak 70 km van hátra. Ezt az utolsó szakaszt a következő napokban fogjuk teljesíteni, akit érdekel a vég, az kövessen most minket!

2013. május 26., vasárnap

Vissza a Nagy Faluba

Reggel osztottam szoroztam, és meghoztam a döntést, hogy ma hazajövök.
Holnap (hétfőn) mindenképp vissza kellett volna jönnöm Budapestre, mert az elmúlt három hétben felhalmozódott néhány dolog, amit személyesen kell intéznem, nem tudom megoldani távolról!

Gondolkodtam azon is, hogy valameddig még tovább megyek ma, de sehogy sem jött volna ki jól.
Vagy Káldig mehettem volna egy rövidet, vagy egy 30 kilométeres szakaszt tehettem volna meg Gérce településig kínkeservesen, de egyiknek sem láttam értelmét! Ráadásul a menetrendeket sem én alakítom a kedvemre!
Az útnak nincs vége...
Az elmúlt 21 napot egyébként nagyon élveztem! Rengeteg szép dolgot láttam, és nagyon sok érdekes és kedves emberrel ismerkedtem meg! 540 kilométert gyalogoltam a Dunántúlon, több mint 50 településen jártam, legalább százra teszem azoknak a számát, akikkel leálltam beszélgetni, kicsit jobban megismerni a világukat, helyzetüket a mai Magyarországon!

Voltak különleges élményeim is, mint a Remetei templomnál induláskor, de a zalaszántói Sztúpánál is megéltem és megértettem valamit, amiről eddig nem írtam.

Néhány napra szükségem van, hogy elrendezzem az ügyeimet. Aztán meglátjuk, hogy visszatérek-e egyedül, vagy bevárom a többieket, és együtt fejezzük be a túrának ezt az utolsó 113 kilométerét.
A hét elején egyeztetek velük, és folytatás hamarosan!

Sümegről a Szajki tavakhoz

Jól aludtam, de a tegnapi darálótól még salygott mindenem! Kényelmesen megreggeliztem a szállodában, majd összecsomagoltam, és 10 óra körül indultam csak el.


Kicsit körülnéztem a városban, de a várba nem mentem fel, nem volt kedvem felmászni! Azért a Várhegy lábáig elmerészkedtem, és megcsodáltam a Püspöki Palotát, ahonnét a várra is egész jól ráláttam. A várban valaki klarinéton játszott egy keserves dallamot, amit még a vasútállomásra baktatava is hallani lehetett.

Az állomáson pecsét, aztán irány az aszfalt! De nem akármilyen, nyíl egyenes! Olyan hosszú (4 km), unalmas és monoton, hogy azt hittem soha nem érek a végére! Itt egy semmilyen, telepített erdőbe fordult az út, ami szinte majdnem egyenes volt, egészen Kisvásárhelyig! Látnivaló csak a döglött nyúl és a szintén döglött róka volt...


A faluban elmentem a harangláb mellett, annyira jelentéktelen volt, pedig azon volt a pecsét. Így visszafordultam, és pont amikor odaértem, megszólalt, delet ütött! Gyors pecsét, aztán tovább.
Épp, mikor elhagytuk a település utolsó házát, két vad kutya rontott ránk!
Az egyik felém, a másik Quimbynek indult. A nekem tartót gyorsan elhesegettem a botommal, de a másik nekiesett Quimbynek, harapta ahol érte! Odaléptem, teljes erőmből kettőt húztam a háta közepére, amitől felhagyott a támadással, és elhúzott! Quimby nagyon megijed, fájhatott neki a harapás, de nem volt mit tenni, mentünk tovább!

Innen az út unalmasabb volt, mint eddig bármikor! Kilométer hosszú egyenes, és teljesen vízszintes szakaszok, szántóföldek mentén. Az egyetlen érdekesség a traktor volt, ami szántotta a földet. Az Alföldi Kéktúra lehet ehhez hasonló, azt hiszem, elment tőle a kedvem!


Aztán jött egy kis dagonya a Dergecsi-erdőben, és végre elértük az ötvösi pecsétet.

A következő 15 kilométeres szakasz, vonalzóval meghúzott utakon, erdőmérnökök által tervezett, és szabályosan telepített erdőkön keresztül vezetett egészen a Szajki tavakig. Látnivaló nem sok volt, néha egy-egy őz és nyúl. Útközben többször megkellett állnom pihenni, mert nagyon fájt a lábam, mindkét sarkamon termetes hólyagok nőttek, amik fájdalmassá tettek minden lépést!


Az ég egyre feketébb lett a fejem felett, ezért az utolsó kilométereket, szinte kocogó tempóban tettem meg, hogy megússzam az esőt! Ezt jól tettem, mert amikor eltettem a szajki erdészháznál a pecsételés után a füzetet, abban a pillanatban megjött az égi áldás! A büfés néni már várt, akivel korábban már telefonon egyeztettem, és elvezetett a szállásomhoz, egy kis faházhoz.

Ledobtam a cuccomat, és visszamentem vacsorázni. Nagyon éhes voltam, egész nap alig ettem valamit! Két hatalmas dögburgert is lenyomtam! Utána beszélgettem Erzsikével (büfés néni), aztán vissza a faházhoz, és ruhástul be az ágyba. Valamikor éjfél körül ébredtem fel, és vetettem le magamról, majd újra alvás.

A folytatás még bizonytalan, nagyon elfáradtam az elmúlt két napban! A kiadós esőnek hála, az erdő csupa víz, és újabb csapadék is várható! Nincs kedvem szétázni, vizesen elgyalogolni Sárvárig!

2013. május 25., szombat

Daráló Sümegig

Tegnap reggel két lehetőség állt előttem: az eddigi tempóval gyalogolok, és az erdőben töltöm az éjszakát, vagy keményen belehúzok és ledarálom a közel 40 kilométeres távot Sümegig, és meleg szobában alszok.
Mivel kipihentem magam, és a meteorológusok igen hideg reggeleket jósoltak, inkább a második opciót választottam!

Korán nekivágtam, alig múlt hat óra, amikor Hévíz leghosszabb utcáján gyalogoltam kifelé a ZimmerFerik, majd a gagyi éttermekkel és borozókkal teli szőlők között. Minden eladó itt is, mint mindenhol az országban! Vehetsz panziót, kis házat, nagy házat, éttermet, borozót, szőlőt, amit csak akarsz. Egyet viszont nem adnak egyikhez sem: vendéget! Mert az elfogyott...


A város szélén megnéztem az Árpád-kori kis templomot, majd beértem az erdőbe. Hamarosan egy búzatábla mellett meneteltem, amikor ütemes zajra figyeltem fel! Egy őzike szögdelt velem párhuzamosan, alig tíz méterre tőlem. Mire elővettem a telefonom, hogy készítsek róla valami felvételt, persze eltűnt, soha nem hagyják magukat!

A Gyöngyösi csárdánál pecsételtem, felszaladtam a dombra, megérkeztem Rezire. Itt újabb pecsét a boltban, és feltöltöttem mindkettőnket egy kis energiával, Quimby egy konzervet, én Bountyt és colat kaptam reggelire. Nesze neked egészséges táplálkozás!

Rezi után egy hosszú murvás úton gyalogoltunk kb. 3 kilométeren át az erdőben, majd újabb hármat aszfalton az autók között, egészen Zalaszántóig. A kisboltban pecsét, és kaja vásárlás. A templom előtt üldögéltem és ittam a kefírem, amikor megállt egy kerékpáros púpos öregember. Érdeklődött honnan és merre tartok, szavalt valami versfélét a faluról, aztán tovább ált! Alig telt néhány perc, autó megáll, visszatolat, kiszáll egy ember, kezembe nyom egy kis nyomtatványt a templomról, felhívja a figyelmem minden zalaszántói látnivalóra, majd azt mondja: érezzem jól magam Zalaszántón! Jól éreztem, még vannak kedves, segítőkész emberek!

A faluból kifelé megnéztem a Szent Donát kápolnát, majd tovább gyalogoltam a kiskertek és gyümölcsösök között, ahol szintén minden eladó.


Rövid gyaloglás az erdőben és már megis érkeztem a Sztúpához. Itt most nagy a felfordulás, imaházat és kiszolgáló épületeket épít a közösség, minden fel van túrva, munkagépek dolgoznak. Ledobtam a zsákomat, és Quimbyvel körbejártuk az összes szintet, úgy ahogy kell! Adakoztam, vettem egy kis emléket, beszélgettem az árussal, és kaptam egy extra pecsétet is a füzetembe.

Jó tempóban leszaladtam a hegyről, egészen a Hideg-kúti majorig, majd nekivagtam a Tátika hegynek. Kitérőt tettem a várhoz a hegy tetejére, megpihentem egy rövid időre, mert a lábaim kezdtek fájni. Innen még látni lehetet a Sztúpát és a Badacsony felső részét is. A lábaimnak jót tett a kis pihenő, újból nagy sebességre kapcsoltam, és lerohantam a hegyről. Itt végre hatalmas fák, és medvahagyma mezők között jártam újra!


Amikor leértem a Szebike-völgybe egy erdészeti úton vitt tovább a jelzés, ami sajnos, elég hamar aszfaltra váltott! A Sarvaly forrásnál kicsit körülnéztem, de vízet nem tudtam szerezni, mert a víze el van vezetve a közeli erdészházhoz. Ott azonban szívesen adtak belőle, miközben a pecsételést is elrendeztem.

Innen az út nyílegyenes, és a fák között feltűnt a Sümegi vár is. Jó volt látni, mert kezdtem nagyon elfáradni, és ez kicsit feldobott!
A Mogyorósi-dombnál, a távvezetékeknél, azonban elfogyott az erőm, alig haladtam, csak vonszoltam magamat előre a poros úton. Sümeg határában, ahol elértem a 84-es főutat, ledobtam magamat a fűbe, muszály volt pihennem, nagyon fájt a lábam! Quimby is eldőlt, mint egy darab fa, mozdulatlanul feküdt mellettem a magas fűben. Nekiláttam szállást keresni, ami szerencsére gyorsan ment, és pont az utamba is esett. Ez újra feltöltött, felkeltem, és bevonszoltam magamat a város központjába, a Kisfaludy Hotelbe.

Becuccoltam a szobába, és lementem vacsorázni az étterembe. Jót ettem, közben beszélgettem a pincérrel, hogy s mint mennek a dolgok Sümegen. Vacsora után egy gyors zuhanyra még volt erőm, de utána egyből elaludtam!

2013. május 23., csütörtök

Lesenceistvándról Hévízre

A tegnepi aszfaltos nap nem múlt el nyom nélkül, a lábamon olyan helyeken is megjelentek a hólyagok, ahol eddig nem voltak! Ezért reggel alapos preparálásra volt szükség (a legjobb barátom: Leukoplast), de ennek ellenére is sántikálva indultam el Lesenceistvándról.

A boltnál megreggeliztem, majd a faluból a szőlők és gyümölcsösök között kaptattam felfelé, természetesen aszfalton, hogy nehogy sokkot kapjak a hirtelen átállástól! Az egyik kanyarban utolértem egy biciklijét toló bácsit, aki a szőlőjébe igyekezett. Beszélgetésbe kezdtünk, így gyorsan telt az idő, és hamar a Máté kúthoz értünk, ahol végre erdei útra kanyarodtunk! Itt a Kő-orra oldalából még egy utolsó pillantást vethettem a tanúhegyekre, és a Balaton-felvidékre.
A műutat keresztezve Zala megye területére értem, ami, ha jól számoltam, a nyolcadik az út kezdete óta, és tovább gyalogoltam az erdőn át, egészen Vállusig.

Válluson a régi vegyesbolt oldalánál pecsételtem, majd nekivágtam a Keszthelyig tartó útnak. Az erdő errefelé nem tartogat túl sok látnivalót a korábbiakhoz képest. Ami azonban szembetűnő volt, azok a nemrég kihelyezett szép útjelző táblák voltak, amikkel az eddigi ezer kilométeren csak elvétve találkozhattunk!

Gyenesdiás határában lepihentem a monoton masírozás után a lőtérnél, de nem élvezhettem sokáig a csendet, mert az erdészet munkatársai érkeztek meg rendet rakni, láncfűrésszel és kistraktorral. Megtudtam tőlük, hogy a lőtér nemzetközi minősítéssel rendelkezik, ahol európa bajnokságot is rendeztek már.

Innen újra aszfaltozott út vezetett egészen Keszthelyig, sőt Hévízig!


Keszthelyen lesétáltam a partra, és tiszteletemet tettem a Balatonnál, ami már kezd nagyon hiányozni! A mólónál kicsit üldögéltem a parton, és arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne, ha itt lenne az Aquanauta, és kihajózhatnék vele egy körre a jó szélben!

A bazársoron át, elbaktattam a vasútállomásra pecsételni. Majd keresztül gyalogoltam a városközponton, a sétáló utcán, ami igazán szép és rendezett, majd a Festetics kastély és szökőkútja mellet.


Keszthelytől Hévízig a kiépített kerékpárúton vitt a kék jelzés, ami szintén aszfaltos, de legalább távol volt az autóktól! Az út mindkét oldalán mocsras terület húzódik, így szúnyogban sem volt hiány!

Hévízen már az előre foglat szállás várt, nem messze a városközponttól, ahol mepihenek egy napra. A pihenő jól jön, mert egész nap sántikáltam, és nagyon elfáradtam! Ez az egy nap, remélhetőleg elég lesz arra, hogy rendbe tegyem a lábaimat, összeszedjem magam, mert a Sárvárig hátralévő 110 kilométert szeretném 3-4 nap alatt, legkésőbb hétfő estig teljesíteni, mivel otthon is teendőim akadtak...

2013. május 21., kedd

Betonúton Lesenceistvándra

Ha ezzel a szakassBzal kezdené mindenki a túrát, akkor biztos, hogy sok embernek elmenne tőle azonnal a kedve! A 25 kilométeres táv 80%-át aszfalton kellett megtennem, olyan forgalomban, hogy időnként percenként 10-12 autó is elrobogott mellettünk! Ha kulturált, intelligens autósok lennének Magyarországon, még akkor is veszélyes út lett volna, de mivel nem így van, kb. 50 százalék volt, hogy túléljük ezt a napot! A többség pont leszarta, hogy ott baktattunk az út szélén, néha csak centiméterekre húztak el mellettünk...


És ez csak az egyik fele a történetnek, a másik, hogy egész nap kipufogógázt, port és mocskot lélegeztünk! A zajról már nem is beszélve!
Nem értem, hogy miért nem változtatnak az útvonalon! A 60-as 70-es években még elviselhető lehetett a forgalom, de azóta biztos megtöbbszöröződött az autók száma! Kedves MTSZ ébresztő, ez nem túra, hanem tortúra!


Azért volt látványos része is a napnak! A Szigligeti vár, a Szent György-hegyre felvezető út, a Lamborghini traktor, a fenti kilátás, a Bazaltorgonák, valamint Tapolcán a Malomtó és környéke. Ott még egy jót is ettem a Hotel Gabriella vízen úszó teraszán!

A holnapi napom remélem zöldebb és nyugodtabb lesz!

2013. május 20., hétfő

Két nap a Balaton-felvidéken

Reggel sikerült jól elaludni, majdnem 10 óra volt, mikor felébredtem Nagyvázsonyban! Ez nem véletlen, Süti horkolása mellett sikerült felhalmoznom néhány óra alvás deficitet! Kicsomagoltam a lábujjaimat is, amit előző este a fogadós asszonytól kapott Aloe vera levelek húsával borítottam be. Egész jól lehúzta a gyulladást, pont jókor, mert már kezdte a fájdalom megkeseríteni a napjaimat! A részletektől megkíméllek benneteket, a lényeg, hogy végre megszűnt a nyomás...

Gyorsan megreggeliztünk, és rakéta sebességre kapcsoltunk a nap első felében! A várat csak kívülről néztük meg, kutyával úgysem engedtek volna be! A temető mellet hamar beértünk az erdőbe, gyorsan körbejártuk a Szent Mihály-kolostorromot, majd a tisztásra érve újra tehenekbe botlottunk. Kis információt gyűjtöttem a gulyástól, és tovább álltunk. Az erdőben újabb rom, az Ilona kápolna szerény maradványai. Alig egy jó kilométerrel arrébb a Tálodi kolostor romjaihoz érkeztünk, aminek a szomszédjában a bővizű Kinizsi forrás csobogott. Az épület homlokzata pengeszerűen emelkedik a fák közé, ezzel szemben, a fák tövében ered a forrás. A három rom közül nekem ez tetszett a legjobban, talán leginkább misztikus mivolta miatt.


Egy rövid erdei szakasz után, megint murva következett, amit annyira utálok! Itt keményen belehúztunk, jól meghajtottam Süti barátomat, így hamar elértünk a Balaton-felvidéki erdei iskolához. :)
Nagy meglepetésemre a pecsét melletti padnál kéktúrázó ismerősökbe botlottunk, Beával és Zolival tavaly novemberben a Nagy-Hideg-hegyen találkoztam és ismerkedtem meg. Jót beszélgettünk, utána ellenkező irányba mindenki folytatta az útját.

Valahol Balatoncsicsó után, a Harkai-árok környékén újra megpillanthattuk a Balaton kék vízét, jól kivehető volt a túlparton a jellegzetes domb Fonyód felett. Itt megpihentünk a rekettye tövében, bár nehezen találtunk olyan helyet, ahol nem ültünk szúrós szamárkóróba!

Balatonhenyén pecsételés, majd vizet szereztünk a kocsma melletti portáról, egy kedves nénitől, aki a házába is behívott minket, így pillantást vethettünk a terített asztalra, amivel a gyerekeit és unokáit várta egy igazi falusi ebédre!

Henye után először az Öreg-hegy oldalába kapaszkodtunk fel, majd a Fekete-hegy meredek oldala izzasztott meg minket rendesen. Fent az Eötvös Károly kilátó várt minket, ami igazán megérte a fáradtságot, a lábunk előtt hevert a teljes Balaton-felvidék, amit ebből a nézőpontból még korábban nem láttunk!

Innen már csak le kellet gurulnunk a hegyről, és meg is érkeztünk Szentbékkállára. Itt jót kajáltunk az Öreghegy fogadóban, majd elbúcsúztam útitársamtól, és egyedül folytattam az utam Quimbyvel szállásomra, az Eszter panzióba. 50 méterre lehettünk amikor leszakadt az ég, épphogy megúsztuk, hogy teljesen elázzunk!


Este, sörözés közben, új túratársakra tettem szert, akikkel a közös reggeli után, ismét társaságban vágtam neki az útnak! Judittal, Krisztával és Gáborral ugyanott tartunk a teljes túrát tekintve, és közel azonos időben is kezdtük, 2011 tavaszán. Így, bár külön utat jártunk, sok közös témánk akadt!

Először, még a faluban, megnéztük a Velétei palotaromot, amin egy olasz biztos halálra röhögné magát, mi csak jót nevettünk, így megúsztuk a véget!
A Kőtenger ennél jóval érdekesebb volt, különleges formáival, betonszerű anyagával, megmozgatta fantáziának. Láttunk beton varangyot is, de senki nem akarta megcsókolni! Quimbynek időnként meggyűlt a baja a köveken való ugrálással, de végül mindig megoldott minden helyzetet!

Mindszentkálla határában szép lovakat láttunk, akik engem fotózásra ösztönöztek, így hamar meggyőződhettem arról, hogy működik a villanypásztor!
Egy kicsit még tekeregtünk a szőlősdombok között, majd elértünk a Csobánchoz, aminek a túra csak a derekát érinti, de mi tettünk egy rövid kitérőt a csúcsra, amit kár lett volna kihagyni, bár már többször jártam a tetején! A kilátás talán innen a legszebb a környező vidékre, és a Pünkösdi Regatta hazafelé tartó, több száz hajós mezőnyét is láthattuk a Balatonon!

Káptalantótiban bélyegeztünk a Horvát Kert büfében, ahol ételt ugyan nem árulnak, de folyékony kenyeret szerencsére igen, így abból vételeztünk is rendesen! Innen egy rövid szakaszon, a másik kedvencemen, a műúton folytattuk, egészen a Tóti-hegy Gulács nyeregig, ahol végre befordulhattunk az erdőbe, és a fák árnyékában masírozhattunk a Gulács oldalában. Újra szőlők következtek, majd megindultunk felfelé, a Badacsony csúcsára, a Kisfaludy kilátóhoz. Mire felértünk, a pólómból csavarni lehetett a vizet! Felmásztunk a kilátóba, ahonnét ismét szép kilátás nyílt a tanúhegyekre, azonban innen a szigligeti oldalra nem látni el, de az Alpokaljáig és a Mecsekig igen.


Még körbejártuk a többi kilátópontot, aztán magasabb sebességre kapcsoltunk, mivel társaim normális életet élnek, és el kellett érniük a Tördemicről induló budapesti vonatot, hogy holnap műszakváltásra a szalagok mellet állhassanak! Elbúcsúztunk, de még előtte megbeszéltük, hogy a túra befejezésével megvárom őket, és az utolsó 70 kilométeres szakaszt Sárvár és Írott-kő között együtt tesszük meg.

Én megkerestem a település egyetlen nyitva tartó éttermét, vacsoráztam, közben végig hallgattam a vendéglős, most már nyugodtan mondhatom, szokásos panaszait! Holnap folytatom az utat, Lesenceistvánd a cél, ahol már lefoglaltam a szállásom, és meleg vacsorával várnak majd a háziak!

A 17 nappal ezelőtti indulásom óta a túrából 323 kilométert teljesítettem, a kitérőimmel együtt ma pedig átléptem a 400 kilométert is.

2013. május 19., vasárnap

Bakonybélről Nagyvázsonyra

Reggel elbúcsúztam szomszédaimtól, újra tiszta ruhákkal, kipihenve, és a Krisztinától kapott szendvicsekkel a zsákomban, valamint a házinénitől kapott birsalmasajttal, újból elindultam a rövid szünet után.
Tettem egy kört a faluban, pecsételtem, majd rátértem az üzemi útra, ahogy a helyiek hívják az erdészeti utakat errefelé. Ezen kanyarogtam kilométereken át, a nyugalmat csak egy-egy teherautó zavarta meg időnként.

Németbányáig szinte végig ilyen utakon haladtam, egyszer találkoztam egy őzzel, de más érdekes dolog nem történt.
Innen egy néhány kilométeren keresztül még murván gyalogoltunk, majd a vadászháztól egy szűk ösvényen kanyarogtunk tovább Quimbyvel, a kis patakon gyakran átkelve.
A Kő-dombi réten végre esőházra és padokra leltünk, itt elmajszoltam az egyik szendvicset, és tartottam egy kis lábápolást is. Itt időnként teherautók száguldoztak a murvás úton, hatalmas port hagyva maguk után!

3-4 kilométeren át a régi vasút töltésén és nyomvonalán haladtunk, ahol egy sassal és egy nyuszival találkoztunk.
Nemsokkal ezután kereszteztük a 8-as főutat, és megérkeztünk Városlődre.
A kislődi putri soron áthaladva elértük a vasútállomást, pecsételtem, majd a kék jelzésről letérve elindultam Ajkára, egy ismerősömhöz, ahol az éjszakát töltöttük, és csatlakozott hozzánk Süti barátom. Mire odaértem többször bőrig áztam!
Reggel visszavittek minket autóval arra a pontra, ahol előző este letértem a kék jelről, és innen folytattuk az utat, immár hármasban.
Kilométereken keresztül ismét murván haladtunk, amit igazán kezdek utálni!
Elérve a Kislődi-erdőt, végre ösvényen jártunk újra, de örömünk nem tartott sokáig, mert kerítésbe botlottunk, amit egy olyan létrán át kellett kereszteznünk, aminek több foka hiányzott, és majd szétesett! Kettőnknek is komoly erőfeszítésbe került, mire Quimbyt áttranszportáltuk rajta!
A zárt terület túlfelén már létra sem volt, egy halom deszkán kellet átkászálódnunk, Quimby szerencsére átfért egy résen!

Úrkúton megnéztük a Csárda-hegyi Őskarsztot, amit majdnem kihagytunk, de egy helyi erő eligazításának köszönhetően sikerült megtalálnunk!
A faluban betértünk a Zizi vendéglőbe, ahol jót ebédeltünk, és az igazoló bélyegző helyett az étterem bélyegzőjével rendeztük az adminisztrációt is, mivel a hivatalosat egy másik éppen zárva tartó egységben őrizték!
A Kab-hegyre szinte végig aszfaltozott úton jutottunk fel, amiért a fenti kilátás teljes mértékben kárpótolt minket! Végre megpillanthattuk a Balatont is, valamint a Balaton-felvidéket a jellegzetes tanúhegyeivel, amire annyira vártam már! A távoli tavon, itt-ott még a vitorlásokat is lehetett látni! Jó szelet barátaim, gondoltam magamban éppen versenyző ismerőseimre!

A hegyen kicsit üldögéltünk, az oly ritka padok adta lehetőséggel élve, és gyönyörködtünk a panorámában, ami igazán pompás szinte minden irányban! Kilátó már rég nem áll a hegyen, de a nyomokból arra következtettünk, hogy végre épül egy új, és teljes lesz a kilátás, ki tudja hány év után újra!
A hegyről már csak le kellett szaladnunk Nagyvázsonyig, aminek a vártornya már fentről is jól látszott! Ez a leszaladás közel 3 órán át tartott egy kis pihenővel együtt, mivel 10 kilométer volt a szakasz! Az erdőben többször találkoztunk őzekkel és szarvasokkal, sőt a mezőre érve még egy vörös lompos farkat is láthattunk!
Útközben foglaltunk magunknak szállást a Malomkő panzióba, így biztos fedél és hideg sör várt bennünket a faluban!

2013. május 17., péntek

Újabb 3 nap a Bakonyban

Jól aludtam a Marica vendégház szolid kis szobájában, de az elmúlt napok eléggé kifárasztottak! Ezért úgy döntöttem, megelégszek egy rövid kis távval Zircig. A kiírás szerinti 16 kilométeres szakasznak így csak délben vágtam neki.

A kapun kilépve, alig néhány lépés után már a Gaja patak partján bandukoltunk Quimbyvel. Ittunk a Szentkút hideg vízéből, majd a Tési Vadalmás malom mellett haladtunk el.
Néhány nappal ezelőtt azon gondolkodtam, hogy hol lehetnek a mókusok, mert velük még eddig nem találkoztam. Egyszer csak zördült az avar, és egy méterre a lábam előtt kis vörös lény szaladt át az úton! Meglettek!
Alig egy órányi séta után elértük a Római-fürdőt, ahol a patak egy zubogón keresztül, magas sziklafalak által ölelt szurdokban folyik tovább. A nevével ellentétben, állítólag soha nem volt itt fürdő, bár egy kis fantáziával el lehet képzelni az itt fürdőző népeket!


Az út egészen Bakonynánáig a patak mellett kanyargott, hol közelebb, hol távolabb a meredek hegyoldalon.
A pecsét itt is, mint sok másik településen a kocsmában található. Kicsit elbeszélgettem az itteni pultos hölggyel is, és hasonló panaszokkal találkoztam, mint előző este Jásdon. Eltűntek az emberek, nincs pénzük már kocsmázni sem...

Bakonynánától Nagyesztergárig egy unalmas 7-8 kilométeres szakasz következett, ami szinte végig egy sűrű rekettyésben vezetett. Amint a faluba kanyarodtam, vidám helyiekbe botlottam, akik a kis bolt előtt sörrel a kezükben diskuráltak. Gyorsan szereztem magamnak én is egyet, és elbeszélgettem velük! Megismertem üveges tekintetű Krisztiánt is, aki sokadik sörénél járhatott már! Vállamat veregették, és a kezemet rázták, amikor szóba került, hogy honnan jövök, és hova tartok!

A söröm elfogyott, így tovább álltam. A kék jelzés innentől egészen Zircig a műúton visz. A vasútállomáson lepecsételtem a füzetet, kicsit beszélgettem a vasutassal is, majd a szépen felújított Apátsági templom udvarán át eljutottam az esti szállásomra, a Rézkakas fogadóba.


Tervem szerint itt akartam lepihenni egy napra, de a szállás láttán ez a gondolat gyorsan elszállt. Egy porszívóügynöknek biztos jó egy éjszakára (meg nekem is), de egy egész napot eltölteni, arra teljesen alkalmatlan volt a cellaszerű szoba.

Jót vacsoráztam a közeli Marietta vendéglőben, ahol,szintén nem volt nagy tömeg. Konkrétan, rajtam kívül egy asztalnál voltak még vendégek, de ők is hamar távoztak, így egyedül maradtam Quimbyvel.

Visszasántikáltam a szállásra, és hamar álomba szenderültem.

Reggel aránylag korán útra keltünk az előző naphoz képest. A gyógyszertárban vettem Tetran kenőcsöt, mert mindkét nagylábujjamon már napok óta be van gyulladva a körömágy! A pékségben friss kakaós csigát szereztem, finom Cserpes kakaóval és joghurttal. A városközpontot gyorsan elhagytuk, mert mindenhol munkagépek zörögtek! Az utolsó simításokat végezték a délutáni átadás előtt, amire a Nagy Vezért is a városba várták.

Hamar kiértünk a város peremén lévő parkerdőbe, ahol végre csend és nyugalom volt újból. Kerestem egy szimpatikus helyet a hatalmas bükkök tövében, és megreggeliztem. Az erdő itt nagyon szép, karbantartott, most is hallatszott a távolban az erdei munkavégzés.

Ahogy egy erdészeti útra értünk egy IFA közeledett felénk, jól megrakva fával. Vidám fickó integetett felém az ablakból, megállt, majd röviden érdeklődött az utam felől. Nagy Deep Purple rajongó lehet, amire az ajtón lévő felirat is felhíja a figyelmet.


Jó utat kívánt, majd mindketten mentünk a dolgunkra. Az ilyen pillanatok nagyon megtudják édesíteni az ember napját!

A Pintér-hegyről leérve, Borzavár közelében, egy szarvasmarha csordába botlottunk. Az elmúlt tíz nap alatt utoljára az M1-es autópálya keresztezésekor találkoztunk egy birkanyájjal. Sajnos, a tradicionális állattenyésztés is kihalóban van! Gyorsan éltem is a lehetőséggel, odaszaladtam a gulyáshoz, és kicsit beszélgettem vele is!


A tehenek nagyon kíváncsiak voltak, egymás után érkeztek, és mustrálták a két új jövevényt!

Borzavárra érve betértünk a boltba, ittam egy a gyermekkoromat idéző szőlő Márkát, és a pecsétet is lerendeztem, mivel a kocsmából átkerült ide.
A faluból kiérve szembe találkoztam egy igazi hátizsákos túrázóval, az elsővel az eddigi út során! Nagyon megörültünk egymásnak, kicsit beszélgettünk, majd tovább mentünk!

Szépalmapusztának csak épp a szélét érinti a Kéktúra útvonala, de ez a távoli kép is egyértelművé teszi, hogy itt valami nagyon magas színvonalú lótenyésztés és vendéglátás folyik. Később megtudtam, hogy svájci tulajdonú, amin egy percig sem csodálkoztam, szinte biztos voltam benne, hogy külföldiek keze van a dologban!

Az erdő szélén leheveredtünk a fűbe, a vizes ruhámat levetettem, és felakasztottam egy fára száradni. Gondoltam kicsit szusszanunk, mielőtt megmásszuk a Bakony legmagasabb csúcsát, a Kőris-hegyet.
Egy jó 40 percet heverésztünk így, ezalatt a ruhám is teljesen megszáradt.

Innen egy kemény 2 kilométeres emelkedő vezetett a hegy tetejére, hatalmas bükkfákkal körülvéve. Útközben találkoztam egy kedves kiránduló párral, akikkel együtt folytattuk a hegymenetet. Közben sokat beszélgettünk, szóba került, hogy szeretnék megpihenni Bakonybélen. Azonnal felhívták a szállásadójukat, és egy pillanat alatt megoldódott a szállásom!

A csúcson a légi irányítás radarján kívül van egy rozoga kilátó is, ahonnét belátni az egész Bakonyt, részben látni a Vértest, a Somló-hegyet, és a Pannonhalmi Apátságot is. A levegő kicsit párás volt, de így is megérte felmászni!


A kilátónál egész nagy volt az élet, jöttek-mentek a kirándulók, és egy bringással is találkoztunk.
Az utat innen együtt folytattuk Krisztinával és Sanyival a szállásig, akik Pomázról érkeztek Bakonybélre. A szálláson, a Pál házban, kedves néni fogadott minket, aki hamar megkedvelte Quimbyt, bár először kicsit idegenkedett tőle!
A közeli vendéglőben együtt megvacsoráztunk, majd a ház teraszán borozgattunk, beszélgettünk késő estig. A bakonyi éjszakák még hűvösek, ezért a szobámban lévő kis cserépkályhába befűtöttem, a pattogó tűz melege mellett aludtam el!

A mai napot is itt a házban töltöttem (töltöm) pihenéssel, mert már kezdtek nagyon odalenni a lábaim! Kenegetem őket, hátha sikerül egy újabb 100-150 kilométerre használhatóvá tenni a futóművet! Quimby szintén pihen az árnyékban, csak enni és inni kel föl. Szerintem már tudja, hogy holnap folytatjuk! Kaptam egy lavórt és mosószert a házinénitől, már a mosáson is túl vagyok. Fekete, retkes lé jött ki belőlük, jó lesz újra tiszta ruhát húzni!

Este közös grillvacsora lesz a szomszédaimmal, akik ma is kirándulnak a környező erdőkben, megyek is előkészíteni a húsokat, nehogy felsüljek! :)

A hivatalos útvonalból a mai napig 233 kilométert tettünk meg, a kis kitérőkkel együtt pedig több mint 250-et. Szép napot mindenkinek!

2013. május 14., kedd

Két nap a Bakonyban

Reggel fáradtan ébredtem, nem aludtam kényelmesen. Odakinn esett az eső, nem volt kedvem elindulni, ezért húztam halasztottam, de eldöntöttem, hogy 10 órakor, ha esik, ha fúj, mindenképp elindulunk!
Az időjárás nem változott, így zuhogó esőben vágtunk neki a Bodajk Bakonykúti szakasznak.

A bolt pont útba esett, feltöltöttem a hátizsákot, mert tudtam, hogy a következő 35 kilométeren nem lesz rá alkalmam! Itt reggeliztünk is, Quimby kapott egy konzervet, aminek nagyon örült!

Magamra húztam mindent, ami az eső ellen védett, és elindultunk.
Bodajkról kifelé, az út meredeken indult felfelé, a "híres" sípálya mellett a fűben. Mire felértünk a tetejére, a cipőm már kezdett átnedvesedni, nem bírta sokáig! Innen az út lefele vezetett egészen a Gaja patak völgyéig, de nem volt egyszerű a lejutás, mivel pontosan 5 kerítésen átívelő létrán kellett átmászni! Quimbyt mindegyiken át kellet vinnem, és ez a vizes, csúszós deszkákon, hátamon a közel 20 kilós zsákkal, nem volt egyszerű mutatvány!
Tényleg nem lehet ezt másképp megoldani? Ennyire suttyó a magyar, hogy egy kapu kezelését sem lehet rábízni?!


A szurdok tényleg nagyon szép, napsütéses időben biztos elidőztem volna a patak parton, vagy a kis tónál a büfénél, de ebben az időben, csak mentem előre, hogy minél előbb elérjünk a célunkhoz.
A völgy végénél, nagy meglepetésemre egy 15-20 fős, többnyire nyugdíjas túrázóba botlottam, kicsit beszélgettem velük, majd tovább gyalogoltunk az Öreg-hegyre, ahol kis hétvégi házak, és gyümölcsösök között vezetett az út egészen a Fehérvárcsurgói víztárolóig. Időközben az eső is elállt, de helyette viharossá vált a szél!

Innen a gáton baktattunk tovább, a szél néha olyan erősen fújt, hogy majd lerepített minket róla!
A Becsali büfé zárva volt, de ettől függetlenül rövid pihenőt tartottunk, kicsit ettünk, pecsételtem, és levettem az esővédő gúnyámat, mert nagyon megizzadtam alatta.


A pihenő után levitt az út a haragos vízhez, ahol félméteres hullámok ostromolták a partot! A duzzasztó gátnál ezek a hullámok több méterre is felcsaptak. Itt olyan erős volt a szél, hogy néha alig bírtam talpon maradni, a lökéseket úgy 90-100 km/h-ra becsültem. Kicsit elkapott a balatoni érzés!

Innen egy órába sem telt, és az erdőn keresztül felértünk a Bogrács-hegyre. A viharos szél itt is tombolt, gyönyörű volt a kilátás a tározóra és a fennsíkra, a tiszta levegőben ragyogó kontrasztos felhőkép kezdett kialakulni!
Itt Quimbyvel hatalmasat kergetőztünk, a nyílt terep előhozta belőle a terelési ösztönt. Körbe-körbe rohangált, mint aki teljesen megbolondult!

Ezután dombról le és fel haladtunk, egyre szebb és szebb arcát megismerve a Bakonynak! A nap is egyre melegebben sütött, nem győztem betelni a látvánnyal!


Bakonykúti csak fél órányira volt, de a szemem nem bírt betelni a sok csodával, amit a természet alkotott, állandóan megállásra és fotózásra késztetett!

A település egy igazi kis ékszerdoboz, szépen rendezett és tiszta utcákkal, felújított takaros házakkal! A szállásom az egyik ilyen kis ékkőben volt, amit még tegnap találtam az interneten. Amikor beléptem az udvarra, tudtam, hogy jó helyen vagyok! A gazda azonnal bevezetett a szobámba, ami annyira szép volt, hogy álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen helyen fogom tölteni az éjszakát! László egyhamar bort is kerített, majd beszélgetni kezdtünk.
Egy órával később megérkezett a felesége Barbara is, aki lengyel származású, és egy pillanat alatt vacsorát varázsolt az asztalra! A bor mellé került az asztalra kenyér, kolbász, lengyel erdei gombasaláta, és egy kis pálinka is! Éjfélig beszélgettünk a világ dolgairól, Lengyelországról, a Mazuri tavakról, és még sok minden másról is! Remek este volt, köszönet érte!

Reggel kipihenten ébredtem, rég nem aludtam ilyen jól! Nehezen ment az indulás, magába szippantott a hely szelleme! Még kicsit beszélgettünk egy tea mellett, majd összecsomagoltam. Útravalónak kaptam Barbarától egy kis kakukkfű teát, majd vendéglátóim a kapu helyéig kísértek, újra útra keltünk.

Az út hatalmas szántók mellet vezetett, amelyek üde zöld színben pompáztak a szikrázó napsütésben, a mélykék ég alatt.


A szél még mindig tombolt, ragyogóan tiszta volt a levegő, a felhők szép mintákat rajzoltak az égre!
Még mindig az előző este varázslatában éltem, észre sem vettem a kilométereket! Talán 3 óra telt így el hegyek völgyek között, és megérkeztünk Kisgyónra, a Természetbarát Telepre. Itt gimis srácok serénykedtek, igyekeztek rendet teremteni, az amúgy igen lepukkant telepen! Pecsét helyett itt matricát kaptam, mivel a bélyegzőt állandóan ellopják! Egy padnál letelepedtünk Quimbyvel, és kicsit szusszantunk, ettünk. A padok körül szétdobált palackok, cigarettás dobozok, csoki papírok!

Itt találtam egy táblát, amin már Írott-kő is fel van tüntetve. Gyakorlatilag a szomszédban van, már csak 366 kilométer! :)

Kisgyón után az erdőt ismerős illat töltötte meg. Medvehagyma, de mennyi! Kilométereken keresztül ez képezte a teljes aljnövényzetet, sőt időnként még az ösvényt is ez borította! A Hamuháznál kezdett az illat intenzitása csökkenni, nemsokára ki is értünk az erdőből, az utat újból hatalmas szántóföldek szegélyezték.

Az Alba Regia Barlangkutató Állomásnál adminisztráltam, majd tovább bandukoltunk Tés irányába a műúton. Tésre érve letértünk a kék jelzésről, meglátogattuk a még két álló, Európában is egyedülálló hat lapátos szélmalmot. Az egyikbe be is jutottunk, a hatalmas fa kerekek és tengelyek világába! Az öreg malomőrrel kicsit beszélgettem, és a régi kovácsműhelybe is bekukkantottam. Ritka gyűjteménye a hajdan volt mesterségnek, gyertek és nézzétek meg a malmokkal együtt, mielőtt eltűnnek a semmibe!


A kitérő után visszatértünk a Kéktúra útvonalára, és leereszkedtünk Jásdra.
Annak, hogy az út lefelé vezetett nagyon örültem, mivel a jobb vádlim kezdett egy féltéglává alakulni, és a tegnapi vizes bakancsos gyaloglás is alaposan feltörte a lábam.

Jásd előtt igazi érdekesség az erdő szélén, ahogy a patak egyszer csak előtör a földből, ilyet még nem láttam korábban!
Gyorsan megleltem a szállásomat, becuccoltam, majd elugrottam pecsételni a kocsmába, ami pangott az ürességtől! A kocsmáros hölggyel kicsit beszélgettem, ittam egy sört, és felvásároltam a készleteket, hátha lendítek az üzleten!

Visszatérve a házhoz, még épp jutott erőm egy gyors zuhanyra, majd bedőltem az ágyba. Írásra már nem futotta, így ezeket sorokat reggeli ébredésem után vetettem!

2013. május 12., vasárnap

Viszlát Vértes!

A megérzésem jónak bizonyult, valamint az időjósok sem tévedtek! Hajnalban megérkezett a front, és vele együtt a jelentős csapadék is. Az egész műsort Mary néni vendéglőjének egy kis szobájából, és annak is a jó meleg ágyából hallgattam végig!
Reggel nem kapkodtam, kényelmesen megreggeliztem a fogadóban, megvártam míg teljesen elállt az eső, és valamikor kilenc után nekivágtam az utolsó szakasznak a Vértesben.

Az egész nap abból állt, hogy Gántról felmentem a hegyre, gyalogoltam a fennsíkon, aztán lementem a hegyről Csókakőnél. Az erdő gyönyörű volt, friss üde, a fákról csöpögött a víz, de csak annyira, hogy kabátot még nem kellett húznom! A fák alatt itt-ott pára ült meg, ami sejtelmessé tette a bolyongásomat! Ezt a misztikus érzést csak fokozta, amikor egy fatönkön megpillantottam egy muflon koponyáját tülköstül! Egy kicsivel később, pedig egy elhullott őz maradványaiba botlottam. Mindkettőn hemzsegtek a férgek, a tetem orrfacsaróan büdös volt!


Útközben szinte alig pihentünk, jó volt megérkezni a várhoz, amit éppen rekonstruálnak. Ami eddig elkészült, nagyon színvonalas munka, érdemes megnézni!


Itt vettem észre, hogy a cipőm javítása eddig bírta, sőt rosszabb lett a helyzet, mivel egy másik helyen is szétesett! Gyorsan lementem a faluba, az egyik kis boltban szereztem még néhány tűt, és egy fogót, de rájöttem, hogy ezt már én nem tudom rendbe szedni, akármennyire is szerettem volna!
Persze Csókakőn se cipészt, se bőrdíszművest, de még nyeregkészítőt sem találtam, ezért egyetlen lehetőségként Székesfehérvár maradt. Szerencsére a plázában találtam egy MisterMinitet, aki este 8-ig nyitva volt!


Lerobogtam a 81-es főúthoz, ott volt a buszmegálló. Kb. 10 percen belül jött is a busz, 20 percen belül bent voltam a városban. A buszvégállomás pont a plázánál van, a bakancsomat a mester azonnal megvarrta, és a visszafelé induló buszt is pont elkaptam. Az egészet lerendeztem egy óra alatt!

Ezek után beültem a Sandokan vendéglőbe (itt tett le a busz), mert égész nap nem ettem semmit, és már 5 óra körül járt. Ettem, és közben nekiláttam szállást keresni Bodajkon. Nem volt egyszerű, de végül lett megoldás erre is!

Evés után begyalogoltam az aszfalt úton Bodajkra, találkoztam egy ismerős ismerősével, akinek az éppen üres üzlethelyiségében húzhattuk meg magunkat éjszakára Quimbyvel...

2013. május 10., péntek

Várgesztesről Gántra

A tegnapi napot végig henyéltem Várgesztesen az Eck család vendégszeretetében. Minden kívánságomat lesték, Quimbyt is imádták, és az sem volt gond, ha odapiszkított vagy rárókázott a szép gyepre!
Nagyon hálás vagyok Bori néninek, hogy nem a mocskos ruháimban kellet tovább indulnom, valamint Tóni bácsinak a jó beszélgetésekért, és az esti fröccsért! 100% vendéglátás, amit kaptam tőlük!


Reggel elbúcsúztunk, és nekivágtam az út folytatásának. Először a kis boltban vettem magamnak valami harapnivalót, majd felgyalogoltam a Gesztesi várba pecsételni, és körbenézni. A turistaszállót budapesti kisiskolások szállták meg. Amikor kiderült, hogy én is a II. kerületből érkeztem, csak éppen gyalog, nagyon elkerekedett a szemük! Quimbyt először halálra rémisztették a hangoskodásukkal, később dögönyözték és puszilgatták a buksi fejét.


A várból szép kilátás nyílik az azt övező hegyekre, és Gesztesre is. A turistaszálló állapota viszont katasztrofális, láttam 1960-ból való bútorokat, és rozsdás bojlert is...

Az erdőbe érve előbb szép bükkösben, majd csertölgyek között vezetett az utam egészen Kőhányáspusztáig. Itt rövid időre megálltunk körülnézni. Nem tartott sokáig, mire bejártuk a 15 házból álló települést. Néhány ház nagyon szépen fel van újítva, és a kis Esterházy-kápolna is egész jó állapotban van.


Innen Mindszentpuszta irányába indultunk, de előbb felmásztunk a Csáki vár maradványaihoz, ahol kicsit üldögéltünk az árnyékban. Ezek tényleg csak maradványok, egy 10-15 méter falrészlet, ami megmaradt, de ez is csak idő kérdése, és az enyészeté lesz!
Néhány kilométerrel arrébb, a lassan egy hete tartó út legszebb erdején vezetett keresztül a kis ösvény. Hatalmas, ligetesen elhelyezkedő bükkfák, és buja páfrányokkal teli aljnövényzet jellemezte. Enyhén dzsungel érzésem támadt az érintetlen természet láttán! Ebből az ősfás ligetből kiérve, alig 5 perc gyaloglás után értük el Mindszentpusztát. Itt gyorsan pecsételtem, aztán fordultam is vissza, mert látnivaló az nem volt.
Innen egy alig 6 kilométeres, ültetett fenyőkkel tarkított völgyön keresztül értünk Gántra. Több mint 150 kilométer megtétele után, itt végre találtam egy éttermet (Mary néni vendéglője), ahol degeszre ettem magamat! És nem csak sok volt, hanem nagyon finom is!

Egyúttal szállásunk is lesz ma éjszakára, mivel a következő település Csókakő, majdnem 20 kilométer, és oda már nem lett volna erőm eljutni, a sátorozást félúton meg az érkező hidegfront miatt láttam jobbnak hanyagolni. A lábam különben is még mindig kicsit duzzadt, és sajog. Így holnapra marad az utolsó vértesi szakasz, majd vasárnap Bodajknál belépünk a Bakony területére. Jó hétvégét mindenkinek!

2013. május 9., csütörtök

A Gerecséből a Vértes erdeibe

Az éjszaka enyhén hűvös volt a tábori faházban, de még így is komfortos körülmények között töltöttem az éjszakát egy sátorhoz képest! Egy kevéske és gyors reggeli után kilenc óra körül vágtam neki az aznapi távnak. Pár száz méter megtétele után éreztem, hogy valami oda nem illő van a zsebemben, nálam maradt a kis ház kulcsa! Hátizsákot ledobtam az út szélére, és visszaszaladtam vele.
Egy negyed óra gyaloglás után elérkeztem a Kis-Gerecse oldalába, ahol soha nem látott medvehagyma mezők között vezetett az út.


Életemben ennyit még nem láttam, ráadásul virágzás idején! Ahogy mentem az úton, tömény hagymaillat lengett be mindent! Ez az élmény egészen a Gerecse üdülőig, a volt hercegprímási kastélyig tartott. A kastély kerítésénél barátságos lovacska köszöntött minket, majd megjelent egy gépfene, ami az utat egyengette, gyalulta. Quimby nagyon megijedt tőle, nagyívben kikerülte!
Nemsokkal ezután rövid látogatást tettünk a környék egyik jellegzetes, és talán egyik legöregebb fájánál, a Sandl hársnál.

A Kéktúra útvonala elkerüli, de a készletek feltöltése miatt, rövid kitérőt tettünk Tardosra, ami végül nem is volt olyan rövid, és mivel a falu lent van a völgyben, ezért szintben is jelentett néhány plusz métert.

Az utat folytatva a híres tardosi bánya mellet haladtunk, ami most is hangos volt, dübörögtek a gépek. A bányában vörös márványt fejtenek, ami igazából nem is az, hanem a különböző ásványi anyagoktól elszíneződött mészkő. A Bánya-hegy tetején megpihentünk az erdészház romjainál.


Utunk során ez már a sokadik elhagyott és düledező erdei lak. Nem értem, hogy miért jutnak erre a sorsra! Ennyire lehetetlen az erdei élet?! Ausztriában, Szlovéniában vagy Szlovákiában miért működik ez? Elgondolkodtató, a hiba biztos bennünk van!

11 kilométerrel arrébb, részben választ kaptam a kérdéseimre, amikor elérkeztünk a koldusszállási vadászházhoz. Kicsit fáradt voltam, úgy gondoltam, hogy a tardosi kitérővel elég lesz 25 km táv, és éjszakára itt maradok. Mivel senki nem volt a ház körül, rövid internetes keresgélés után találtam egy telefonszámot, ahol érdeklődtem, hogy van-e a háznál szállásra lehetőség. Elmondták, hogy sajnos nincs, de nyugodtan sátrazzak, csak beszéljem meg a gondnokkal, ha megérkezik. Letelepedtem a ház előtti lépcsőre és vártam. Kb. fél óra múlva jött egy autó, kiszállt belőle egy ötvenes pár, és köszönés helyett azzal kezdték, hogy mit keresek itt, és különben is a kutya, meg nekik nem dolguk a szállásadás, és jobban tenném, ha tovább mennék.
Én, erre persze elmondtam, hogy milyen remek, empatikus és vendégszerető emberek! Még volt egy kis szóváltás, aztán bezárkóztak a házukba...

Összeszedtem a cuccaimat, és feldúltan nekivágtam az erdőnek. A következő település Tornyópuszta 5-6 kilométer járásra volt, és reméltem, hogy majd ott találok valami szoba félét. Rosszul gondoltam. Az alig néhány tucat házból álló "falut" körbejárva semmit nem találtam, kérdezősködtem is, de hiába. Egyébként sem volt valami jó hangulata az egésznek, úgy tűnt nekem a szedett-vedett házaival, mintha a társadalom szélére sodródott, számkivetett emberek menhelye lenne.
Az utolsó emberben, akinél érdeklődtem, legalább volt annyi együttérzés, hogy megkérdezze van-e valamire szükségem, mielőtt tovább állok. Volt egy félig üres ásványvizes palackom, azt megtöltötte vízzel. Később kiderült, bárcsak ne tette volna! Még megadta a telefonszámát is, ha valami történne az erdőben éjszaka, akkor hívjam bizalommal!

Szállás híján más lehetőségem nem maradt, mint tovább indulni, azonban a nap már lemenőbe volt, ezért alaposan szednem kellett a lábaimat. A terv az volt, hogy a közeli Somlyón a kulcsosház mellet keresek sátorhelyet, ezért nekivágtam a hegynek.
Útközben pillantottam meg a szántóföld és az erdő határán álló vadászlest, gondoltam megnézem, hátha jó lesz éjszakai menedéknek. Elindultam a sűrű rekettyésen keresztül. Sajnos nem vettem észre a magas fűben egy keresztben fekvő fát, átestem rajta, majd lábamat törtem, nagyon fájt! Sántikálva elértem a leshez, felmásztam, de nem nyerte el a tetszésem. A kis kitérőm így is megérte, fentről őzeket csodálhattam egy darabig a naplementében. Maradt az eredeti terv, fel Somlyóra. A lábam is fájt, több mint 30 kilométer volt már benne aznap, de a hegy tetejéig még hátra volt három. Teljesen besötétedett mire felértem. Szerencsére a házikónak volt egy előtere, ahova behúzhattam magam, ezért nem kellett a sötétben a sátorral vesződnöm. Gyorsan megvacsoráztam, és most húztam meg a faluban kapott vizes palackot először! Penetráns volt az íze, még a kutyának sem kellet! Borzasztó, hogy 2013-ban emberek ezt isszák Magyarországon! Azonban akkor nem sokat gondolkodtam ezen, mert hamar elnyomott az álom.


Másnap reggel nagyon fáradtan ébredtem, Quimby egész éjjel nyugtalankodott, nem igazán hagyott aludni. Kiteregettem a nyirkos ruháimat, hálózsákomat, tüzet raktam, hogy mellé rakva a cipőm gyorsabban száradjon. Nem igazán siettem az indulással, jól esett a semmittevés. Valamivel 10 óra után indultam le a hegyről. Kicsit sántikáltam, a tegnapi esés nem tett jót, a pukli csak nagyobb lett!
Csak egy rövid ideig gyalogoltunk az erdőben, hamar szántóföldek közé értünk. Ezek a szakaszok mindig elég unalmasak, most sem volt másképp. Még kilométerekre voltunk az autópályától (M1), de a zaj már hallható volt. Közelebbre érve elnyomott minden eddig megszokott erdei hangot, madarakat, fák susogását, békák brekegését!


Az út egy darabig az aszfalton vezetett, párhuzamosan az autópályával, az iszonyú zajban. Az erdőbe aztán szépen lassan visszatért a csend, és a madarak is egyre hangosabbak lettek!
Átkelve a dombon megérkeztünk Szárligetre. A vasútállomásra mentünk a pecsétért.
Kicsit ott is ragadtunk, annyira kedves volt a vasutas hölgy. Quimbynek vizet hozott, dédelgette, jót beszélgettünk!
A faluban találtam egy cukrászdát, ahol végre meleg ételt kaptam, sütiztem is. Sajnos a nevére nem emlékszem, de a kék jelzés mellet van közvetlenül, nehéz elvéteni. Ha arra jártok, üljetek be, nem fogjátok megbánni! Ha az 1-es főút keresztezésénél lévő Birkacsárdában szeretnétek enni, nem fog menni, mert zárva van, eladó...

A főutat elhagyva, megtettem az első lépéseket a Vértesben. Először Csákányospuszta, sovány lovakkal, koszos beteg birkákkal, és egy hatalmas fűzfa.
Kicsit távolabb a Csákányosi turistaház. Itt volt egy gyenge próbálkozásom, hogy igyak valami hideget, de szálláson kívül mást nem kínálnak, így tovább álltam.

Felmásztunk a Mária-szakadékon, ami kora tavasszal talán még szebb lehet, ha folyik benne némi víz. Egy kilométerrel arréb a Körtvélyesi erdei temető, többszáz éves sírokkal, és egy fára vésett Jézus metszettel.
Az út mentén egyébként több élő fába vésett metszett is található, de számomra legkedvesebb a Rockenbauer Pál emlékfa, hiszen nélküle aligha vágtam volna neki ennek a kalandnak!


A fától nem messze a Szarvas-kút hűs vízével oltottuk szomjunkat, és töltöttem meg kulacsomat. Ilyen vízet csak az erdőben talál az ember, csapból, palackból ilyen nem folyik!
Egy jó kilométerrel arrébb a Mátyás-kút, és az egész jó állapotú kulcsosház mellet baktattunk el. A lábam még mindig sajgott, egyre körvonalazódott bennem egy esetleges pihenőnap. Este hét körül értünk Várgesztesre, ahol még napközben foglaltam szállást az Eck Vendégházba. A háziak nagyon kedvesek, szeretik az állatokat, és mint az este folyamán kiderült, a gyerekeikkel egy általános iskolába jártam, mivel, hogy ők is "Pestiek", csak nyúgdíjbavonulásuk után költöztek a faluba.

A kellemes barátságos légkörből adódott, hogy itt tartsak egy kis pihenőt, ezért a túrát egy napra megszakítjuk itt. A lábamra jeget kaptam, a ruháimat kimosták, most száradnak a kertben. Quimby az árnyékban hűsöl, én meg egy szép teraszon irogatok. Holnap tovább vándorolunk a Vértes általam kevésbé ismert, de gyönyörű erdeiben...