Köszöntő

Talán ti is emlékeztek gyerekkorunk egyik kedvencére, a Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozatra, amely végigkalauzolt az Országos Kéktúra útvonalán, és bemutatta tájainkat, kultúránkat, az ott élő embereket.
Régen tervezgetem már, hogy elinduljak Rockenbauer Pál és társai nyomában, és végigjárjam a túraútvonalat én is!
2011 tavaszán úgy tűnik, valóra válik az álom, és nekivágunk néhányan az útnak!
A blog az előkészületekről, és magáról az útról fog szólni, amit a túra alatt szeretnék minden nap frissíteni, hogy azok is átélhessék a nagy kalandot, akiknek nem volt módjukban velünk tartani!

2013. október 31., csütörtök

Sárvártól a végéig

A múlt hét kedden leutaztunk Velembe, hogy másnap reggel folytassuk a utat Sárvárról.

Útitársaim maradtak az autólogisztikás megoldásnál, én azonban szerettem volna abban a szellemben befejezni a túrát, ahogy azt annak idején összeraktam a fejemben, ezért szerdán reggel ismét teljes menetfelszereléssel vágtam neki az útnak, felkészülve a folyamatos haladásra, és az erdőben való éjszakázásra.

Sárvárról reggel kilenc körül indultunk neki ötösben Krisztával, Judittal, Gáborral és Quimbyvel.
Az első kilométerek Sárvár utcáin vezettek kifelé, majd a Gyöngyös patak melletti töltésen haladtunk a magas fűben, ami a reggeli párától még igen nedves volt. A cipőink egymás után meg is adták magukat, GORE-TEX ide vagy oda! Csényeújmajor előtt összefutottunk egy diósjenői kéktúrázóval, aki Sümegre igyekezett, hogy ott fejezze be a teljes túráját.
Aszfalton Bögötre
Csényeújmajornál gyorsan begyűjtöttük a pecsétet a kis kápolna kerítéséről, majd tovább gyalogoltunk az aszfalton Csényén át, egészen Bögötig, ahol a Hörpi kiskocsmában pecsételtünk, és ittunk egyet. A kocsma után a háborús emlékmű tövében dőltünk le egy kis pihenőre, cipő- és zokniszárításra.

Szelestére szerencsére már nem a vasúti töltésen jutottunk el, ahol a kék útvonala vezetett korábban, hanem az Ölbői-nagyerdőn keresztül. A vasútállomáson pecsételtünk, szereztünk vizet, és beszélgettünk a bakterral, akinek hamarosan megszűnik az állása, mert a GYSEV központosítja az egész forgalomirányítási rendszerét.

Szelestén megnéztük a volt Festetics-kastélyt. Az épület nem nagy durranás, de a park szép, a fűszeres kert gondozott. A kastély szomszédságában megtaláltuk a település legszakadtabb kocsmáját, aminek valószínűleg megvannak számlálva a napjai. Aki szereti a penészes rohadt radlert, az keresse fel mindenképp!

Szelestét délután 4 után hagytuk magunk mögött, ezért Krisztával belehúztunk, hogy még sötétedés előtt táborhelyet találjunk nekem. A Góri-erdőn átszaladtunk, majd végül a volt Ablánci csárda előtt egy kilométerrel az erdőben megtaláltuk az ideális sátorhelyet, egy nagy tisztás szélén.
Tábor az erdőszélen
Kriszta segített felállítani a sátrat, mire Judit és Gábor beértek bennünket, már állt is a tábor.
Ők hárman tovább mentek a romos csárdánál hagyott autóhoz, majd Sárvárra a másik autóért, onnan pedig Velembe. Én és Quimby az erdőben töltöttük az éjszakát. Főztem magamnak egy kis vacsorát, majd egyből beájultam, mivel nagyon fáradt voltam.

Az évszakhoz képest nagyon kellemes volt az éjszaka, egyáltalán nem fáztam, sőt néha melegem is lett a hálózsákban. A tomboló szélen kívül semmi nem zavarta a pihenésemet, nagyon nyugodt volt az erdő.

Reggel kiengedtem Quimbyt az előtérből, kifeküdt a sátor elé. Feszülten figyelt valamit, így én is kibújtam a zsákból, kimásztam, hogy megnézzem mi köti le ennyire a figyelmét. Kb. 100 méterre tőlünk egy szép szarvas legelt, teljes nyugalomban. Amikor kiszúrt bennünket sem vágtatott el, hanem szép kényelmesen tovább állt, többször meg-megállva.
Quimby nagyon figyel
2 deci vízben megmosakodtam, lebontottam a tábort, és legyalogoltam az Ablánci malomcsárdához, ahol az útitársaim vártak már. Kriszta hozott nekem hurkát és kolbászt, amit előző este sütöttek Velemben, így tele hassal indulhattam a többiekkel a Csepregi-erdőn át Kincséd-puszta irányába.

Kincséd-pusztáig nem volt különösebben érdekes a táj, ott letelepedtünk egy fa tövébe, mert a bokám egyre inkább kezdett bedagadni. Már a szerdai induláskor éreztem minden lépésnél, hogy valami nem stimmel, de a helyzet csak egyre romlott.

Innen hamar beértünk Tömördre, ahol nagy meglepetés ért bennünket. Épp tesztüzeme zajlott a Magyar-Stájer borházikónak, ahol olyan tálat raktak elénk, amire álmunkban sem gondoltunk volna.
Tele volt helyi és stájer finomságokkal, sonkával, szalonnával, kolbásszal, sajttal. Kaptunk mellé jóféle kenyeret és savanyúságot is. Mindezt olyan vendégszeretet övezte, amivel ritkán találkoztunk eddigi utunk során. További különlegessége a helynek, hogy szinte minden a környékről származik, a cseresznyepaprikát pl. a volt anyós készítette. Jót beszélgettünk Pistivel, a kocsmárossal, aki egy hosszú és kanyargós út után került Budapestről a faluba, és az osztrák tulajdonossal Peterrel, mert igen, a tulajdonos külföldi...
A normál nyitva tartást áprilistól októberig tervezik, ha erre jártok ugorjatok be hozzájuk!
Magyar-Stájer borházikó
Nehezünkre esett az indulás, az idő is gyönyörű volt, nagyon jól éreztük magunkat, de Kőszegig még bő 15 km volt hátra.
Benyomtuk az utolsó pecsétek egyikét a füzetbe, majd nekivágtunk. Hosszú egyenesek vezettek az erdőben, talán a leghosszabbak az egész túrán. Útközben többször megálltunk pihenni, a bokám kezdte megadni magát. Az osztrák határt valamikor 17 óra tájt értük el. Szerencsére a vasfüggönynek már nyoma sincs, kedvünkre járkálhatunk, csak az 1922-es határkövek jelzik a múltat.

Egy óra alatt beértünk Kőszegre, ahol ismét kettévált a csapat, de most nem maradtam egyedül. Kriszta velem tartott, csak Judit és Gábor játszottak tovább az autókkal, és mentek vissza Velembe.
Mi a Kóbor Macska fogadóban szálltunk meg, és a Kék Huszárban vacsoráztunk. Egyiktől sem ájultunk el, mindkét helyen látszik, hogy valaha szebb időket is láttak.

Reggelre a bokám valamelyest javult a borogatásnak és a Flectornak köszönhetően, de éreztem, hogy még bajok lesznek vele...

A Kóbor Macskában kapott reggelit megetettük Quimbyvel, mi inkább a Fő téri pékségben szereztünk újat magunknak, és letelepedtünk az ünnep után ott felejtett színpadra.
Épp a reggelit majszoltuk, amikor mellénk szegődött egy szellemileg enyhén sérült kőszegi fiú. Nagyon érdeklődő és kedves volt, igazi színfoltja lett a délelőttünknek. Egy várostérképet is kaptunk tőle ajándékba. Quimby is hagyta magát neki simogatni, dögönyözni, pedig az idegenekkel nagyon tartózkodó egyébként. Remélem mi is feldobtuk az ő napját! A kőszegiek egyébként mind nagyon nyitottak voltak, többeket elvarázsolt Quimby, egy juhász még meg is szerette volna magának szerezni. Emlékezetes még a találkozónk Pál Sándor kőszegi koszorús költővel is, aki rendkívül büszke polgára a városnak, amit a zakójára tűzött jelvényekkel is hangsúlyossá tesz.

Társainkkal délben találkoztunk a Kék Huszárban, ahol még kicsit üldögéltünk a kertben, majd az adminisztráció után elindultunk a kálvária irányába, hogy teljesítsük a túra utolsó 14 kilométeres szakaszát, és meghódítsuk a Kőszegi-hegységet is.
Felérve a dombtetőre szép kilátás nyílt a hegység tömbjére a színes szőlőlevelek fölött.

Innen először a Pintér-tetőre (502 méter) másztunk fel, majd ereszkedtünk le a Hétvezér-forráshoz.
A forrásoknál szusszantunk egyet, végig kóstoltuk az összeset, én végül egy küvét vittem magammal az útra.
Az Óház-tetőn
Ezután újabb kaptató következett, feljutottunk a Óház-tetőre (607 méter), majd újból le, előbb a Vörös kereszthez, később a Stájerházakhoz. A Stájárházaktól mindnyájan többet vártunk, mint amit kaptunk, de mindenki menjen és nézze meg maga, hogy érdemes-e ezekért az épületekért ide kanyarodni!

A Hörmann-forrás innen már csak 2 kilométer volt, és újabb bő két kilométer Írott-kő (884 méter). A lábam ekkor már nagyon fájt, minden lépés szenvedés volt! De biztos voltam benne, hogyha csúszva-mászva is, de be fogom fejezni a túrát.
Annak ellenére, hogy mindenki fáradt volt, az utolsó 100 métert eufóriában, futva, kiabálva tettük meg, egészen a kilátóig, ahol örömünk határtalan volt! Összeölelkeztünk, pezsgővel locsoltuk egymást! Megérkeztünk!

Miután kitomboltuk magunkat, felmentünk a kilátóba, ahonnét még a Schneeberget is megcsodálhattuk a párás idő ellenére. Ezután elindultunk vissza a velemi szállásunkra, hogy tovább folytassuk az ünneplést szalonnasütéssel, és egy kis borozgatással. Előtte azonban még begyűjtöttük az utolsó, a túrát lezáró pecsétet.

Összesen több mint ötvenhárom túranap, és 1128 kilométer gyaloglás után teljesítettük az Országos Kéktúrát, napsütésben, hóban, esőben. Elhatározásunk töretlen volt mindvégig, semmi sem tarthatott vissza minket!

Láttuk az országot ahol élünk, felnőttünk, és sok-sok élménnyel lettünk gazdagabbak. Rengeteg emberrel találkoztunk, új ismerősökre, barátokra tettünk szert. Egy életre szóló, és meghatározó élmény lett. Aki csak teheti élje át, induljon el!

Most, hogy a végére értünk, kicsit hiányérzetünk van, mert mindannyiunk életének része lett a túrázás ilyen vagy olyan formában, mindenkinek ízlése és ideje szerint.
Szerelmi háromszög
De csüggedésre semmi okunk, hisz még rengeteg járatlan út áll előttünk! Krisztával sokkal többek lettünk, mint túratársak, igazi társra leltünk egymásban, és rengeteg közös tervünk van. Még hallani fogtok rólunk!

2013. október 22., kedd

A Szajki tavaktól Sárvárig

A hosszú nyári szünet után a múlt hétvégén visszatértünk a Kéktúrához a Pünkösdkor megismert új útitársaimmal. Mivel ők csak Sümegig jutottak a nyáron, én is itt csatlakoztam hozzájuk Quimbyvel, hogy repetázhassunk a túra legunalmasabb szakaszából, Sümegtől a Szajki tavakig. Itt tavaszhoz képest nem történt semmi, ugyanolyan jelentéktelen maradt a táj. A társaimnak köszönhetően azonban most gyorsabban fogytak a kilométerek! Az egyetlen említésre méltó történés egy találkozó volt az amerikai sráccal, aki szembe jött velünk. Akkor egy hete volt úton, és azt tervezte, hogy 4-5 hét alatt teljesíti a Kéktúrát.

A Szajki tavaknál rövid pihenőt tartottunk, ettünk egy jó hamburgert és ittunk egy sört a Jégkertben, ami elvileg zárva volt, de Tulok Jánosné mint mindig, most is nagyon kedves volt és segítőkész.
Mire Hosszúperesztegre értünk besötétedett. Az egyik autónk itt várt bennünket, amivel visszajutottunk a sümegi szállásunkra a Kisfaludy vendégházba. Gyors vacsora, majd alvás.

A Tomaji-erdőben Káldra menet
Vasárnap korán keltünk, mert az autókkal kellet logisztikázni. Először mindkettővel irány Sárvár, majd az egyikkel vissza Hosszúperesztegre, ahonnét újra gyalog folytattuk az utat. Innen egyre változatosabb lett a táj, előbb szántók között, majd egyre szebb és színesebb erdőkön át jutottunk el Káldra kb. 3 óra alatt. Káldon a kocsmában pecsét, sör, és jó beszélgetés a gombászó helyiekkel, Balázzsal és az Ausztriában autókat restauráló ismeretlen nevű egyénnel, akinek a csomagtartója tele volt Galambicával.

Káld után bevetettük magunkat a Farkas-erdő mélyébe, ahol hatalmas tölgyek és bükkök szegélyezték az utat. Végre igazi erdőben jártunk újra!
Egy jó óra alatt elértük a Hidegkúti erdészházat, pecsételtünk, és mentünk is egyből tovább. Innentől nyílegyenes aszfaltozott út vitt az erdőben egészen a következő pecsétig, a Rózsakerti erdészházhoz.
Útközben érdekes lényekkel találkoztunk az aszfalton
A kerítés tövében lepihentünk, megettük a szendvicseinket, és szusszantunk egy rövidet.

Miután felkerekedtünk egy pillanat alatt beértünk Gércére, ahol a bevezető útról szép kilátás nyílt a Ság hegyre. A Kismackóban pecsét, kóla, sör, majd tovább a kék jelzésen. Újra szántók és erdők váltották egymást. A Haraszti erdőben volt egy gyorsasági szakasz, ami teljesen egyenes és szinte vízszintes volt. Itt tényleg belehúztunk, hogy még világosban beérjünk Sárvárra.

Az utolsó 7 kilométert sajnos aszfalton kellett megtenni. Hegyközségnél rátértünk a 84-es főútra, átkeltünk a Rába hídon és megérkeztünk Sárvárra. Még épphogy láttunk valamit a városi csónakázótóból, de a várhoz már teljes sötétségben értünk.
A sárvári vár
Keresztülvágtunk a város központján, cikáztunk egy kicsit a szűk utcákban, majd elértük a vasútállomást, utunk végpontját. A pénztárban gyors adminisztráció, majd az itt hagyott autóval vissza a másikért Hosszúperesztegre, majd két autóval haza Budapestre.

A két nap alatt közel 80 kilométert gyalogoltunk, ami azt jelenti, hogy Írott-kőig már csak 70 km van hátra. Ezt az utolsó szakaszt a következő napokban fogjuk teljesíteni, akit érdekel a vég, az kövessen most minket!