Becskétől a Dunáig

2012.10.30. - 2012.11.04.

Az újabb hosszú hétvégét kihasználva álltam neki a szervezésnek, de a létszám csak nem akar nőni...
Ezúttal csak Anikó, Quimby és én indultunk útnak, szerda délután a Városkapu buszpályaudvarról.
Mivel a négy napra kitűzött táv 100 km, ezért úgy döntöttem, hogy már az indulás előtti nap odautazunk, így másnap reggel időben tudtunk indulni, valamint még egy kis esti sztúpa körüli séta is belefért.

Első nap:

Az éjszakát a Mader fagyizó kis padlásszobájában töltöttük, és abban reménykedtünk, hogy az időjósok ismét tévednek, és nem lesz nagy eső. Reggel, amikor felébredtünk, erősen borult volt az ég, de még nem esett, mire végeztünk a gyors reggelinkkel persze megváltozott a helyzet és rázendített. Nem sokkal kilenc előtt enyhe csepegésben vágtunk neki az aznapi távnak.
Az út a Becske feletti kis erdőbe vezetett minket, ahol először nagyon sáros volt, majd szép falevél szőnyeggel volt borítva. Többször találkoztunk egy terepjáróval, amiből a vadászlesek közelébe kukoricát szórtak, így készítve elő a közelgő vadászatot.
Mire Kétbodonyra értünk jól eláztunk, így tartottunk egy kis pihenőt a Hangi presszóban, ahol a pecsételést is lerendeztük. Innen egy 2-3 kilométeres séta következett az aszfalton, amiért annyira nem vagyok oda, mivel a kutyát pórázra kell kötnöm.
Romhány határában a Fáradt Vándor étteremben jól esett volna egy forró leves, de amikor megkérdeztük, hogy kutyástul bemehetünk-e, elhajtottak minket. Valószínűleg nagyon jól megy nekik, pangott az ürességtől a parkoló!
Irány a vasútállomás, ahol a régi vas pecsét egy póznán lóg, de közben még megnéztük a barokk-kőhidat  Nepomuki Szent János szobrával. A pecsételésnél figyelmetlen voltam, és csak az egyik helyre nyomtam, de ez csak később Alsópetényen derült ki, úgyhogy van egy utam vissza Romhányba!


A Romhányi hegyen aztán teljesen eláztunk, a felázott agyagos úton dagonyáztunk, több kiló sár ragadt a cipőnkre, és össze-vissza csúszkáltunk a lefelé vezető úton Alsópetényig. A falu határában megnéztük a régi zsidó temetőt a szép faragott sírkövekkel, majd betértünk a Hármaskönyv Fogadóba egy kiadósat vacsorázni. Az adagok valóban óriásiak, de mindkettőnknek betett a muflon, úgyhogy csak óvatosan az étel választással! Melegítőnek kértünk egy kis pálinkát, aminek a nevére sajnos nem emlékszem, de életem egyik legrosszabbja volt! Persze a kutyát itt is kint kellett hagyni, szegény ázott-fázott a hideg kövön, amíg mi benn voltunk! Vacsora közben besötétedett, ezért a kastélyt kihagytuk, így is az utolsó kilométereket sötétben, lámpával tettük meg a teljesen felázott erdei úton. Útközben csak egy bagollyal találkoztunk, egy az út mentén álló kerítésoszlop tetejéről reppent fel hatalmas szárnycsapásokkal!
Felsőpetényen gyors pecsét a kocsmában, aztán irány a szállás a Felsőpetényi Evangélikus Egyházközség közösségi terme. Itt nagyon kedvesen fogadtak bennünket, a radiátorok is forrók voltak, reggelre sikerült mindenünket megszárítani! A kutyával volt itt egy kis baj, de leleményesen megoldottam! Megvártam míg elcsendesedett a ház, és ekkor becsempésztem Quimbyt is a szállásra, majd hajnalban kicsempésztem, amikor még mindenki aludt. Így az ő vizes bundája is reggelre szépen megszáradt! :)

Második nap:

Reggel kicsit korábban keltünk, hogy este lehetőleg még sötétedés előtt elérjünk a szállásunkra. Sikerült is összeszedni magunkat nagyjából fél nyolcra. Az eső végre elállt, a dombok között még ült a köd, és mi elindultunk Ősagárdra. A kiadós esőnek köszönhetően az agyagos út itt is teljesen felázott, ami megnehezítette az előrejutásunkat.

Köd és sár Felsőpetény határában

Ha volt rá módunk, inkább az út menti füvön vagy gazon gyalogoltunk, így kevesebb sár, de több víz került a cipőnkre, ami előbb-utóbb átázott. Az út mellet rengeteg gomba és sűrű rekettyés, minden feltúrva a vaddisznók által. Kb. 100 méterrel előttünk egy át is hasított az úton, Quimby egyből utána eredt, de szerencsére szót fogadott, és hamar visszajött hozzánk!
Ősagárdon kocsma, pecsét, Túró Rudi, kis láb javítás, aztán tovább fel a Naszályra, a Cserhát legmagasabb és legnyugatibb pontjára, ahol még soha nem jártam. Időnkét kisütött a nap a felhők közül, és bíztam benne, hogy fentről szép kilátásban lesz részünk! A Kopasz-tetőre meredek és keskeny ösvény vezetett felfelé, ami szintén agyagos és csúszós volt, időnként az útszéli fákba kapaszkodva tudtunk csak felfelé haladni. Az út aztán köves és lankásabb lett, amin már könnyedén jutottunk a csúcsra, ami 652 méterre magasodik a tenger színe fölé. Szerencsére az útról visszatekintve megcsodálhattuk a Cserhát vonulatát, mert mire a tetőre értünk újra minden felhőbe burkolódzott, így a kilátóba fel sem mentünk, mert nem láttunk volna semmit.

Búcsú a Cserháttól

A tetőn rengeteg túrázó, mindenki arra ült, amire tudott, kőre, betonra, mivel sehol egy pad vagy asztal. Mi is egy felszabaduló betonkockán főztünk meleg levest és szalonnáztunk. Itt találkoztunk a Díszpintyek csapatával, akik valószínűleg sokkal jobb szervezők, mint én, mert rengetegen voltak! (Ezúton is üdvözlöm őket!)
Egy rövid pihenő után irány Katalinpuszta. A lefelé vezető út meredek, köves és sáros volt, dobtam is gyorsan két hátast, a második nyomait még mindig lila folt és horzsolás őrzi a combomon! Anikó eggyel megúszta, és neki folt sem jutott!
Katalinpusztán újabb pihenő, lábápolás és pecsét, majd fel a kettes úton és be az erdőbe. Innen már csak egy kellemes séta maradt a nap végére Magyarkútig, a Keskeny-bükki patak mellett hosszan elnyúló rét mellet vezető köves úton.
Magyarkúton forró zuhany, meleg vacsora és kuckó várt minket. Estére még egy üveg vörösbor is jutott altatónak!

Harmadik nap:

Reggel ismét korán keltünk, mert tartottunk egy kicsit az 1300 méteres emelkedéstől, mint kiderült, nem is olyan vészes, mivel eloszlik a 23 kilométeres távon.
Előbb fel a Nagy-Kő-hegyre, ahonnét elvileg szép a kilátás, de nekünk most csak a szürkeség jutott, majd leereszkedtünk Nógrádra. Az időjárás még mindig borongós és párás volt, a várból sem sokat láttunk. Pecsét a vasútállomáson, és tartottunk egy nagyobb pihenőt a váróteremben, mielőtt nekivágtunk volna a Börzsöny meghódításának. Nógrádtól a Béla rétig vezető út alig emelkedik, ezért a víz megállt, az erdészeti utat szinte mocsárrá változtatva. Ahogy az út egyre meredekebbre és kövesebbre vált, szinte könnyedén jutottunk egyre feljebb és feljebb. Az út mentén még mindig rengeteg gombát láttunk, és Anikó kiszúrt egy foltos szalamandrát is az avarban. Útközben túrázók hadával találkoztunk, közülük is a legkedvesebbek a szegedi lakóautós öregek voltak, akik Királyréten parkolták le a mobil házukat, és négy napon keresztül járták a Börzsönyt. Velük együtt költöttük el az ebédünket a Foltán-kereszt melletti pihenőben.

Cső a felhőkben

A lefelé jövőktől azt a hírt kaptuk, hogy fent a csúcson süt a nap, ezért gyorsan tovább is indultunk, hátha két nap után megpillanthatjuk a napot! Ahogy egyre feljebb jutottunk csak nem akart a felhő oszlani, néha-néha felbukkant a nap korongja ugyan, de tiszta idő most sem várt ránk a Csóványos csúcsán. Én azért felmásztam a kilátó tetejére, ahonnét kék eget láthattam, de kilátás az semmi nem volt, mivel pont a felhő tetejéig ért a kilátó. A tomboló szélben azért látványos volt a kavargó pára!
Innen már csak egy rövid és ismerős út vezetett minket a Nagy-Hideg-hegyre, ahol kényelmes és meleg szoba várt minket!
Egyből bevetettük magunkat az étterembe, ahol jót vacsoráztunk és megismerkedtünk zenész Balázzsal Zebegényből. Sajnos a vezetéknevére nem emlékszem, mivel a vele folytatott ivásban az agyamnak az a része elpusztult! Aztán hirtelen vége lett az estének és nekem is! Részletekbe nem mennék, bele, de eltudjátok képzelni a sör whiskey körök hatását az ideg- és emésztő-rendszeremre!


Negyedik nap:

Nagyon nehezen indult a reggel, fájt a fejem, rosszul voltam még mindig, és alig éltem. Reggelire gondolni sem mertem, biztos viszont láttam volna. Talán kilenc óra lehetett, mire sikerült elindulnunk lefelé a hegyről.
Az idő végre szép volt, sütött a nap, az itt-ott megbúvó párán megtörtek a napsugarak és varázslatos világ tárult elénk.

Lidércek és tündérek

Végül olyan szép idő kerekedett, hogy három nap után végre megszabadulhattunk a sáros vízálló ruháinktól. Az Inóci vágáson keresztül elértük a Kisinóci turistaházat, ahol pecsételni már tudtam, de reggelizni még mindig nem, így maradt egy kóla, ami benn is maradt. Kóspallagon át elértünk a Békás-rétre, ahonnét visszatekintve gyönyörű a kilátás a Magas-Börzsönyre. Itt le is heveredtünk kicsit a fűbe, és már egy kekszet is sikerült megennem!
Kb. 1-re értünk Törökmezőre, ahol a turistaházban elérkezettnek láttam az időt, hogy végre valamit egyek! A húsleves még jól esett, de ami utána jött az már kevésbé, azért amit tudtam megettem, mert már remegett kezem-lábam, annyira ki voltam. Itt aztán meghoztam a döntést, hogy lerövidítjük az utat, és kihagyjuk a Hegyes-tetőt és a Szent Mihály-hegyet, mert egy porcikám sem kívánta a gyaloglást! Ebéd után még üldögéltünk egy kicsit, majd elindultunk a rövidített útra, Köves-mezőn át  Nagymarosra. Köves-mezőről megpillantottam a Dunát, ami most annyira nem volt felemelő érzés, mint amire számítottam, mert elhomályosította a tudat, hogy nem sikerült a túrának ezt a szakaszát maradéktalanul teljesíteni!
A pecsételés szintén elmaradt, mivel azt gondolom, hogy arra csak akkor leszek érdemes, ha visszatérünk és bepótoljuk a kimaradt néhány kilométert, ami most a hülyeségemnek köszönhetően kimaradt!

Legközelebb innen folytatjuk

Négy nap Palócföldön

2012.10.20. - 2012.10.23.

Abban bízva szerveztem meg ezt a túrát, hogy a hosszú hétvégének köszönhetően, talán többen fognak majd velünk tartani! Nem így lett, maradt a három fő, amiből kettő kicserélődött (Szilvi és Attila helyett, most Anikó és Robi tartott velem), valamit bővültünk egy újabb négylábúval! A túra útvonala mentén sikerült mindhárom éjszakára szállást találnom, de ennek ellenére a hátizsák nem lett jelentősen könnyebb (most csak 17 kg), mivel az elmúlt utak tapasztalat alapján, teletömtem kajával!

Első nap:
Reggel még majdnem négyen találkoztunk a Stadion Buszpályaudvarnál, de mire odaértünk már csak hárman maradtunk. Mint azt az előbb már írtam, egy kutyával azért sikerült feltornászni a létszámot, amiből aztán kisebb kalamajka keletkezett, mivel a Volán szabályzata szerint egy buszon egy kutya utazhat! Szerencsére két busz indult Mátraverebélyre, így, ha külön is, de egy időben, reggel kilencre megérkeztünk.
A verebélyi buszmegállóban meglepetésünkre, még két túrázóval találkoztunk, de ők az ellenkező irányba indultak, a Mátrába.
Mátraverebélyt a 21-es főút  szeli ketté, mi most az északi, a helyiek által csak Chicagónak nevezett településrészen indultunk neki a túrának. A név nem véletlen, az itt élő kisebbség nem békességéről ismert. A reggeli köd még ült az utcákon, furcsa tekintetek és egy-egy megjegyzés kíséretében jutottunk el az erdő széléig.

Előttünk a favágó család

Itt azonnal egy családdal találkoztunk, akik a vállukon keretes fűrésszel igyekeztek velünk együtt az erdőbe. Egyértelműen fatolvajok voltak, de ügyet sem vetettek ránk! Az erdő, inkább rekettyés, tele van járatokkal, ami nem a túrázók, hanem a helyi "favágók" szorgos tevékenységének egyértelmű jele.
A család lemaradt, mi is mentünk az utunkra. Ekkor botlottunk az erdőben a vadászra és a két rendőrre, akik felfegyverkezve, lesben álltak, hátha valami az erdőbe nem illő tevékenységet észlelnek. Kis beszélgetés, és némi információcsere után, a magyar valóságot hátrahagyva indultunk tovább Sámsonházán át Nagybárkány irányába. A faluba vezető úton újabb túrázókkal találkoztunk. A pecsétért kis kitérőt kellett tenni a kék jelzésről a Zsuzsanna presszóig, ami épp zárva volt (csak korán reggel és este van nyitva), de a hangos kutyaugatásra a szomszéd házból egy segítőkész roma srác végül megszerezte nekünk.
Nagybárkányról újra vissza az erdőbe, ahol az út dombra fel, majd le, majd egyre inkább felfelé vezetett, míg el nem értük a Tepke csúcsán álló kilátót, ahol kis pihetőt tartottunk.



Az enyhén párás idő ellenére, a kilátóból csodálatos a kilátás a Mátra északi oldalára, valamint a Cserhátra.
A csúcson még pálinkáztunk egy kicsit, majd tovább indultunk a következő pecsételő helyre a Negymezőpusztára. Ide szinte végig lefelé vezetett az út, és mivel ránk sötétedett, úgy döntöttünk, hogy a műút helyett a szántóföldön átvágva jutunk el a Bableves csárdáig. Itt jól bevacsoráztunk, pecsételtünk, majd tovább gyalogoltunk, immár tök sötétben, minden világítóeszközünket bevetve az országúton Alsótoldra, ahol a Told-Gold fogadóban töltöttük az este hátralévő részét, néhány megérdemelt sör és egy kis Jameson társaságában, majd az éjszakát is töltöttük.

Második nap:
Reggel kipihenten ébredtünk a kényelmes és meleg szobában, bőséges reggelit kaptunk, majd újra útra keltünk. Egy rövid szakaszt ismét az aszfalton kellett gyalogolnunk, de hamar beértünk az erdei útra Felsőtold határában. Itt egy kis lankás út vezetett a színes erdőn keresztül, majd egy nagy legelő után elénk tárult Hollókő vára!

A hollókői vár

Itt, mint minden kiemelt látványosság környékén rengeteg kirándulóval találkoztunk, majd lesétáltunk Hollókőre. A településről mindenki hallott, a világörökség része, igazi látványosság, részletekbe nem is bocsátkoznék, mivel a falu honlapján minden információt megtalálhat az érdeklődő. A kocsmában egy gyors pecsét, egy sör, majd be az ófaluba. Itt az egyik udvarban a palócok eledelét laskát sütöttek egy vaskályhán, amit gyorsan meg is kóstoltunk, kacsazsírral és sok fokhagymával! Hétvége lévén rengetegen voltak, de szerencsénkre találtunk egy szabad asztalt a Vár étteremben, és egy finomat ebédeltünk.
Hollókőről kifelé menet egy banyával kisebb szóváltásba keveredtünk a kutyák miatt! Nem, nem azért, mert odaszartak a portája elé, hanem mert szerinte többre becsüljük a kutyát, mint az embert! Szerinte...
A rövid kis közjáték ellenére jókedvünk töretlen és újra irány az erdő, fel majd le, és újabb túrázók! Hihetetlen, ennyi emberrel már régen találkoztunk a természetben! Épp a gyönyörű Gyertyános felé tartottunk, amikor először ütötte meg a fülünket a cross motorok hangja! A Nógrádsipekre vezető úton szinte végig hallottuk őket, és láttuk a nyomaikat a sáros földön, egyszer keresztezték is az utunkat (két motoros és egy quados). Nem hiszem, hogy legális lenne ez a tevékenységük itt!?
Nógrádsipekre egy nagy dagonyán át, nyakig sárosan érkeztünk, ahol az első házak egyikéből, hangosan üdvözölt egy idős néni minket, olyan igazi hétköznapi palócos öltözetben, és útbaigazított minket, hogy merre találjuk a szállásunkat. Néhány házra ott várt minket a Doboskút vendégház, ahol a szállásadóink már lobogó tűzzel fogadtak bennünket, mivel délelőtt a telefonbeszélgetésünkkor említettem nekik, hogy szalonnát szeretnénk sütni vacsorára. Nagyon kedvesek voltak, rövid időn belül magunkra hagytak minket, tüzeskedtünk, vacsoráztunk és pálinkáztunk egy kicsit a tűz mellet, majd jól megérdemelt pihenőre tértünk.

Harmadik nap:
Reggel 10 körül indultunk, először be a kocsmába, pecsét, majd irány Cserhátsurány. Az ide vezető út nem túl érdekes, de a csapadékos időnek köszönhetően rengeteg gomba bújt ki a földből az út mentén. Ha ismerném őket, biztos jó gombapörköltet csaptam volna össze belőle vacsorára, de mivel nem, inkább vettünk egy kis krumplit a boltban, a fóliás mindeneshez, amit este készültem megsütni Szandaváralján.

Gomba, de milyen?

Cserhátsurányban a Jánossy kastély mellet vezet az út, ma már magántulajdon, ezért közelebbről nem tudtuk megnézni. Így hát irány a pecsét őrzője, a Vadász söröző. Itt szintén nagyon kedvesek voltak, beinvitálnak a kocsma hátsó udvarába, ahol kis fedéllel ellátott padokon tarthattunk pihenőt. A faluból kivezető úton egy kis diózás a friss termésből, ahol újabb túrázókkal találkozunk, immár háromnapos utunk során többel, mint az eddigi közel három hét során!
A szántóföld melletti útról hamar rátérünk az országútra, ami egészen Terényig visz minket, a Kéktúra új nyomvonalán. Ez kb. 3 km aszfalton való gyaloglást jelent, de érthető az útvonal módosítás, ha meglátjuk és keresztül megyünk a kis falun. Az út baloldalán szépen felújított jellegzetes Palóc házsor, majd kicsit beljebb szintén a régi hagyományokat őrző udvarok között vezet kifelé a kék jelzés.
Szandaváraljára innentől dimbes-dombos tájon vezet az út, a távolban őzeket látunk. Kb. egy óra gyaloglás után meg is érkezünk a faluba, ahol a pecsét már igen kopott, de még épp használható állapotban lóg a buszmegálló egyik villanyoszlopán. Itt egy kedves építész ismerősöm modern, újra értelmezett palóc házában szállásoljuk be magunkat, ahol az épp vendégségben lévő család fogad minket. Mivel lassan besötétedik, gyors tűzrakás és vacsora készítés. Alufóliába csomagolok a krumplival együtt minden ehetőt, amit még a hátizsákunkban találtunk. Mondanom sem kell, persze szénné éget, de így is jót vacsoráztunk vendéglátóink körében. A családfő, Ákos, szintén nagy túrázó, így a maradék pálinka és néhány pohár bor után késő estébe nyúló kellemes beszélgetéssel zárjuk a napot!

Negyedik nap:
A reggelit ismét vendéglátóinkkal együtt költjük el, majd csomagolunk és irány Szanda vára. Az utca végéből a legelőn keresztül is megközelíthető a vár, ezért úgy döntünk, hogy a kék jelzés helyett egy alternatív úton indulunk, így a település felett lévő Mária forrást is útba ejthetjük, amit az eredeti útvonal elkerül.
A felfelé vezető út utóbb csatlakozik a hivatalos kék jelzéshez, ahol egy foltos szalamandrába botlunk. Innen már csak néhány méter és fenn is vagyunk a romoknál. A vár nagyon rossz állapotban van, de a kilátás feledteti velünk sanyarú sorsát!

Szanda vára és a panoráma

Innen már csak egy rövid séta Becske, az út szinte végig lefelé vezet az erdőben az utolsó 4 kilométeren. A pecsételő helyet hamar megtaláljuk a településen, de zárva, életnek semmi jele. A szomszéd fagyizóban kedvesen fogadnak, náluk is van pecsét, így megoldódik a probléma. Itt felfaltuk a sütemény készlet jelentős részét, majd hamarosan csatlakozott hozzánk a családom egy része, mivel ők hoztak haza bennünket. A busz csak este hatkor indult volna, ezért szerveztem most extra segítséget.
Hatalmas szerencsénk volt a négy nap időjárásával, végi sütött nap, néha még szinte melegünk is volt, és ez így október vége felé igazi ajándék volt számunkra!

Remélem a legközelebbi alkalommal is ilyen kegyes lesz hozzánk a természet, és ilyen feledhetetlenné teszi a túránkat! Hamarosan folytatjuk, hiszen jön a novemberi eleji hosszú hétvége! :)