Az éjszaka enyhén hűvös volt a tábori faházban, de még így is komfortos körülmények között töltöttem az éjszakát egy sátorhoz képest! Egy kevéske és gyors reggeli után kilenc óra körül vágtam neki az aznapi távnak. Pár száz méter megtétele után éreztem, hogy valami oda nem illő van a zsebemben, nálam maradt a kis ház kulcsa! Hátizsákot ledobtam az út szélére, és visszaszaladtam vele.
Egy negyed óra gyaloglás után elérkeztem a Kis-Gerecse oldalába, ahol soha nem látott medvehagyma mezők között vezetett az út.
Életemben ennyit még nem láttam, ráadásul virágzás idején! Ahogy mentem az úton, tömény hagymaillat lengett be mindent! Ez az élmény egészen a Gerecse üdülőig, a volt hercegprímási kastélyig tartott. A kastély kerítésénél barátságos lovacska köszöntött minket, majd megjelent egy gépfene, ami az utat egyengette, gyalulta. Quimby nagyon megijedt tőle, nagyívben kikerülte!
Nemsokkal ezután rövid látogatást tettünk a környék egyik jellegzetes, és talán egyik legöregebb fájánál, a Sandl hársnál.
A Kéktúra útvonala elkerüli, de a készletek feltöltése miatt, rövid kitérőt tettünk Tardosra, ami végül nem is volt olyan rövid, és mivel a falu lent van a völgyben, ezért szintben is jelentett néhány plusz métert.
Az utat folytatva a híres tardosi bánya mellet haladtunk, ami most is hangos volt, dübörögtek a gépek. A bányában vörös márványt fejtenek, ami igazából nem is az, hanem a különböző ásványi anyagoktól elszíneződött mészkő. A Bánya-hegy tetején megpihentünk az erdészház romjainál.
Utunk során ez már a sokadik elhagyott és düledező erdei lak. Nem értem, hogy miért jutnak erre a sorsra! Ennyire lehetetlen az erdei élet?! Ausztriában, Szlovéniában vagy Szlovákiában miért működik ez? Elgondolkodtató, a hiba biztos bennünk van!
11 kilométerrel arrébb, részben választ kaptam a kérdéseimre, amikor elérkeztünk a koldusszállási vadászházhoz. Kicsit fáradt voltam, úgy gondoltam, hogy a tardosi kitérővel elég lesz 25 km táv, és éjszakára itt maradok. Mivel senki nem volt a ház körül, rövid internetes keresgélés után találtam egy telefonszámot, ahol érdeklődtem, hogy van-e a háznál szállásra lehetőség. Elmondták, hogy sajnos nincs, de nyugodtan sátrazzak, csak beszéljem meg a gondnokkal, ha megérkezik. Letelepedtem a ház előtti lépcsőre és vártam. Kb. fél óra múlva jött egy autó, kiszállt belőle egy ötvenes pár, és köszönés helyett azzal kezdték, hogy mit keresek itt, és különben is a kutya, meg nekik nem dolguk a szállásadás, és jobban tenném, ha tovább mennék.
Én, erre persze elmondtam, hogy milyen remek, empatikus és vendégszerető emberek! Még volt egy kis szóváltás, aztán bezárkóztak a házukba...
Összeszedtem a cuccaimat, és feldúltan nekivágtam az erdőnek. A következő település Tornyópuszta 5-6 kilométer járásra volt, és reméltem, hogy majd ott találok valami szoba félét. Rosszul gondoltam. Az alig néhány tucat házból álló "falut" körbejárva semmit nem találtam, kérdezősködtem is, de hiába. Egyébként sem volt valami jó hangulata az egésznek, úgy tűnt nekem a szedett-vedett házaival, mintha a társadalom szélére sodródott, számkivetett emberek menhelye lenne.
Az utolsó emberben, akinél érdeklődtem, legalább volt annyi együttérzés, hogy megkérdezze van-e valamire szükségem, mielőtt tovább állok. Volt egy félig üres ásványvizes palackom, azt megtöltötte vízzel. Később kiderült, bárcsak ne tette volna! Még megadta a telefonszámát is, ha valami történne az erdőben éjszaka, akkor hívjam bizalommal!
Szállás híján más lehetőségem nem maradt, mint tovább indulni, azonban a nap már lemenőbe volt, ezért alaposan szednem kellett a lábaimat. A terv az volt, hogy a közeli Somlyón a kulcsosház mellet keresek sátorhelyet, ezért nekivágtam a hegynek.
Útközben pillantottam meg a szántóföld és az erdő határán álló vadászlest, gondoltam megnézem, hátha jó lesz éjszakai menedéknek. Elindultam a sűrű rekettyésen keresztül. Sajnos nem vettem észre a magas fűben egy keresztben fekvő fát, átestem rajta, majd lábamat törtem, nagyon fájt! Sántikálva elértem a leshez, felmásztam, de nem nyerte el a tetszésem. A kis kitérőm így is megérte, fentről őzeket csodálhattam egy darabig a naplementében. Maradt az eredeti terv, fel Somlyóra. A lábam is fájt, több mint 30 kilométer volt már benne aznap, de a hegy tetejéig még hátra volt három. Teljesen besötétedett mire felértem. Szerencsére a házikónak volt egy előtere, ahova behúzhattam magam, ezért nem kellett a sötétben a sátorral vesződnöm. Gyorsan megvacsoráztam, és most húztam meg a faluban kapott vizes palackot először! Penetráns volt az íze, még a kutyának sem kellet! Borzasztó, hogy 2013-ban emberek ezt isszák Magyarországon! Azonban akkor nem sokat gondolkodtam ezen, mert hamar elnyomott az álom.
Másnap reggel nagyon fáradtan ébredtem, Quimby egész éjjel nyugtalankodott, nem igazán hagyott aludni. Kiteregettem a nyirkos ruháimat, hálózsákomat, tüzet raktam, hogy mellé rakva a cipőm gyorsabban száradjon. Nem igazán siettem az indulással, jól esett a semmittevés. Valamivel 10 óra után indultam le a hegyről. Kicsit sántikáltam, a tegnapi esés nem tett jót, a pukli csak nagyobb lett!
Csak egy rövid ideig gyalogoltunk az erdőben, hamar szántóföldek közé értünk. Ezek a szakaszok mindig elég unalmasak, most sem volt másképp. Még kilométerekre voltunk az autópályától (M1), de a zaj már hallható volt. Közelebbre érve elnyomott minden eddig megszokott erdei hangot, madarakat, fák susogását, békák brekegését!
Az út egy darabig az aszfalton vezetett, párhuzamosan az autópályával, az iszonyú zajban. Az erdőbe aztán szépen lassan visszatért a csend, és a madarak is egyre hangosabbak lettek!
Átkelve a dombon megérkeztünk Szárligetre. A vasútállomásra mentünk a pecsétért.
Kicsit ott is ragadtunk, annyira kedves volt a vasutas hölgy. Quimbynek vizet hozott, dédelgette, jót beszélgettünk!
A faluban találtam egy cukrászdát, ahol végre meleg ételt kaptam, sütiztem is. Sajnos a nevére nem emlékszem, de a kék jelzés mellet van közvetlenül, nehéz elvéteni. Ha arra jártok, üljetek be, nem fogjátok megbánni! Ha az 1-es főút keresztezésénél lévő Birkacsárdában szeretnétek enni, nem fog menni, mert zárva van, eladó...
A főutat elhagyva, megtettem az első lépéseket a Vértesben. Először Csákányospuszta, sovány lovakkal, koszos beteg birkákkal, és egy hatalmas fűzfa.
Kicsit távolabb a Csákányosi turistaház. Itt volt egy gyenge próbálkozásom, hogy igyak valami hideget, de szálláson kívül mást nem kínálnak, így tovább álltam.
Felmásztunk a Mária-szakadékon, ami kora tavasszal talán még szebb lehet, ha folyik benne némi víz. Egy kilométerrel arréb a Körtvélyesi erdei temető, többszáz éves sírokkal, és egy fára vésett Jézus metszettel.
Az út mentén egyébként több élő fába vésett metszett is található, de számomra legkedvesebb a Rockenbauer Pál emlékfa, hiszen nélküle aligha vágtam volna neki ennek a kalandnak!
A fától nem messze a Szarvas-kút hűs vízével oltottuk szomjunkat, és töltöttem meg kulacsomat. Ilyen vízet csak az erdőben talál az ember, csapból, palackból ilyen nem folyik!
Egy jó kilométerrel arrébb a Mátyás-kút, és az egész jó állapotú kulcsosház mellet baktattunk el. A lábam még mindig sajgott, egyre körvonalazódott bennem egy esetleges pihenőnap. Este hét körül értünk Várgesztesre, ahol még napközben foglaltam szállást az Eck Vendégházba. A háziak nagyon kedvesek, szeretik az állatokat, és mint az este folyamán kiderült, a gyerekeikkel egy általános iskolába jártam, mivel, hogy ők is "Pestiek", csak nyúgdíjbavonulásuk után költöztek a faluba.
A kellemes barátságos légkörből adódott, hogy itt tartsak egy kis pihenőt, ezért a túrát egy napra megszakítjuk itt. A lábamra jeget kaptam, a ruháimat kimosták, most száradnak a kertben. Quimby az árnyékban hűsöl, én meg egy szép teraszon irogatok. Holnap tovább vándorolunk a Vértes általam kevésbé ismert, de gyönyörű erdeiben...
