Köszöntő

Talán ti is emlékeztek gyerekkorunk egyik kedvencére, a Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozatra, amely végigkalauzolt az Országos Kéktúra útvonalán, és bemutatta tájainkat, kultúránkat, az ott élő embereket.
Régen tervezgetem már, hogy elinduljak Rockenbauer Pál és társai nyomában, és végigjárjam a túraútvonalat én is!
2011 tavaszán úgy tűnik, valóra válik az álom, és nekivágunk néhányan az útnak!
A blog az előkészületekről, és magáról az útról fog szólni, amit a túra alatt szeretnék minden nap frissíteni, hogy azok is átélhessék a nagy kalandot, akiknek nem volt módjukban velünk tartani!
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Vár. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Vár. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. október 25., csütörtök

Négy nap Palócföldön

2012.10.20. - 2012.10.23.

Abban bízva szerveztem meg ezt a túrát, hogy a hosszú hétvégének köszönhetően, talán többen fognak majd velünk tartani! Nem így lett, maradt a három fő, amiből kettő kicserélődött (Szilvi és Attila helyett, most Anikó és Robi tartott velem), valamit bővültünk egy újabb négylábúval! A túra útvonala mentén sikerült mindhárom éjszakára szállást találnom, de ennek ellenére a hátizsák nem lett jelentősen könnyebb (most csak 17 kg), mivel az elmúlt utak tapasztalat alapján, teletömtem kajával!

Első nap:
Reggel még majdnem négyen találkoztunk a Stadion Buszpályaudvarnál, de mire odaértünk már csak hárman maradtunk. Mint azt az előbb már írtam, egy kutyával azért sikerült feltornászni a létszámot, amiből aztán kisebb kalamajka keletkezett, mivel a Volán szabályzata szerint egy buszon egy kutya utazhat! Szerencsére két busz indult Mátraverebélyre, így, ha külön is, de egy időben, reggel kilencre megérkeztünk.
A verebélyi buszmegállóban meglepetésünkre, még két túrázóval találkoztunk, de ők az ellenkező irányba indultak, a Mátrába.
Mátraverebélyt a 21-es főút  szeli ketté, mi most az északi, a helyiek által csak Chicagónak nevezett településrészen indultunk neki a túrának. A név nem véletlen, az itt élő kisebbség nem békességéről ismert. A reggeli köd még ült az utcákon, furcsa tekintetek és egy-egy megjegyzés kíséretében jutottunk el az erdő széléig.

Előttünk a favágó család
Itt azonnal egy családdal találkoztunk, akik a vállukon keretes fűrésszel igyekeztek velünk együtt az erdőbe. Egyértelműen fatolvajok voltak, de ügyet sem vetettek ránk! Az erdő, inkább rekettyés, tele van járatokkal, ami nem a túrázók, hanem a helyi "favágók" szorgos tevékenységének egyértelmű jele.
A család lemaradt, mi is mentünk az utunkra. Ekkor botlottunk az erdőben a vadászra és a két rendőrre, akik felfegyverkezve, lesben álltak, hátha valami az erdőbe nem illő tevékenységet észlelnek. Kis beszélgetés, és némi információcsere után, a magyar valóságot hátrahagyva indultunk tovább Sámsonházán át Nagybárkány irányába. A faluba vezető úton újabb túrázókkal találkoztunk. A pecsétért kis kitérőt kellett tenni a kék jelzésről a Zsuzsanna presszóig, ami épp zárva volt (csak korán reggel és este van nyitva), de a hangos kutyaugatásra a szomszéd házból egy segítőkész roma srác végül megszerezte nekünk.
Nagybárkányról újra vissza az erdőbe, ahol az út dombra fel, majd le, majd egyre inkább felfelé vezetett, míg el nem értük a Tepke csúcsán álló kilátót, ahol kis pihetőt tartottunk.



Az enyhén párás idő ellenére, a kilátóból csodálatos a kilátás a Mátra északi oldalára, valamint a Cserhátra.
A csúcson még pálinkáztunk egy kicsit, majd tovább indultunk a következő pecsételő helyre a Negymezőpusztára. Ide szinte végig lefelé vezetett az út, és mivel ránk sötétedett, úgy döntöttünk, hogy a műút helyett a szántóföldön átvágva jutunk el a Bableves csárdáig. Itt jól bevacsoráztunk, pecsételtünk, majd tovább gyalogoltunk, immár tök sötétben, minden világítóeszközünket bevetve az országúton Alsótoldra, ahol a Told-Gold fogadóban töltöttük az este hátralévő részét, néhány megérdemelt sör és egy kis Jameson társaságában, majd az éjszakát is töltöttük.

Második nap:
Reggel kipihenten ébredtünk a kényelmes és meleg szobában, bőséges reggelit kaptunk, majd újra útra keltünk. Egy rövid szakaszt ismét az aszfalton kellett gyalogolnunk, de hamar beértünk az erdei útra Felsőtold határában. Itt egy kis lankás út vezetett a színes erdőn keresztül, majd egy nagy legelő után elénk tárult Hollókő vára!

A hollókői vár
Itt, mint minden kiemelt látványosság környékén rengeteg kirándulóval találkoztunk, majd lesétáltunk Hollókőre. A településről mindenki hallott, a világörökség része, igazi látványosság, részletekbe nem is bocsátkoznék, mivel a falu honlapján minden információt megtalálhat az érdeklődő. A kocsmában egy gyors pecsét, egy sör, majd be az ófaluba. Itt az egyik udvarban a palócok eledelét laskát sütöttek egy vaskályhán, amit gyorsan meg is kóstoltunk, kacsazsírral és sok fokhagymával! Hétvége lévén rengetegen voltak, de szerencsénkre találtunk egy szabad asztalt a Vár étteremben, és egy finomat ebédeltünk.
Hollókőről kifelé menet egy banyával kisebb szóváltásba keveredtünk a kutyák miatt! Nem, nem azért, mert odaszartak a portája elé, hanem mert szerinte többre becsüljük a kutyát, mint az embert! Szerinte...
A rövid kis közjáték ellenére jókedvünk töretlen és újra irány az erdő, fel majd le, és újabb túrázók! Hihetetlen, ennyi emberrel már régen találkoztunk a természetben! Épp a gyönyörű Gyertyános felé tartottunk, amikor először ütötte meg a fülünket a cross motorok hangja! A Nógrádsipekre vezető úton szinte végig hallottuk őket, és láttuk a nyomaikat a sáros földön, egyszer keresztezték is az utunkat (két motoros és egy quados). Nem hiszem, hogy legális lenne ez a tevékenységük itt!?
Nógrádsipekre egy nagy dagonyán át, nyakig sárosan érkeztünk, ahol az első házak egyikéből, hangosan üdvözölt egy idős néni minket, olyan igazi hétköznapi palócos öltözetben, és útbaigazított minket, hogy merre találjuk a szállásunkat. Néhány házra ott várt minket a Doboskút vendégház, ahol a szállásadóink már lobogó tűzzel fogadtak bennünket, mivel délelőtt a telefonbeszélgetésünkkor említettem nekik, hogy szalonnát szeretnénk sütni vacsorára. Nagyon kedvesek voltak, rövid időn belül magunkra hagytak minket, tüzeskedtünk, vacsoráztunk és pálinkáztunk egy kicsit a tűz mellet, majd jól megérdemelt pihenőre tértünk.

Harmadik nap:
Reggel 10 körül indultunk, először be a kocsmába, pecsét, majd irány Cserhátsurány. Az ide vezető út nem túl érdekes, de a csapadékos időnek köszönhetően rengeteg gomba bújt ki a földből az út mentén. Ha ismerném őket, biztos jó gombapörköltet csaptam volna össze belőle vacsorára, de mivel nem, inkább vettünk egy kis krumplit a boltban, a fóliás mindeneshez, amit este készültem megsütni Szandaváralján.

Gomba, de milyen?
Cserhátsurányban a Jánossy kastély mellet vezet az út, ma már magántulajdon, ezért közelebbről nem tudtuk megnézni. Így hát irány a pecsét őrzője, a Vadász söröző. Itt szintén nagyon kedvesek voltak, beinvitálnak a kocsma hátsó udvarába, ahol kis fedéllel ellátott padokon tarthattunk pihenőt. A faluból kivezető úton egy kis diózás a friss termésből, ahol újabb túrázókkal találkozunk, immár háromnapos utunk során többel, mint az eddigi közel három hét során!
A szántóföld melletti útról hamar rátérünk az országútra, ami egészen Terényig visz minket, a Kéktúra új nyomvonalán. Ez kb. 3 km aszfalton való gyaloglást jelent, de érthető az útvonal módosítás, ha meglátjuk és keresztül megyünk a kis falun. Az út baloldalán szépen felújított jellegzetes Palóc házsor, majd kicsit beljebb szintén a régi hagyományokat őrző udvarok között vezet kifelé a kék jelzés.
Szandaváraljára innentől dimbes-dombos tájon vezet az út, a távolban őzeket látunk. Kb. egy óra gyaloglás után meg is érkezünk a faluba, ahol a pecsét már igen kopott, de még épp használható állapotban lóg a buszmegálló egyik villanyoszlopán. Itt egy kedves építész ismerősöm modern, újra értelmezett palóc házában szállásoljuk be magunkat, ahol az épp vendégségben lévő család fogad minket. Mivel lassan besötétedik, gyors tűzrakás és vacsora készítés. Alufóliába csomagolok a krumplival együtt minden ehetőt, amit még a hátizsákunkban találtunk. Mondanom sem kell, persze szénné éget, de így is jót vacsoráztunk vendéglátóink körében. A családfő, Ákos, szintén nagy túrázó, így a maradék pálinka és néhány pohár bor után késő estébe nyúló kellemes beszélgetéssel zárjuk a napot!

Negyedik nap:
A reggelit ismét vendéglátóinkkal együtt költjük el, majd csomagolunk és irány Szanda vára. Az utca végéből a legelőn keresztül is megközelíthető a vár, ezért úgy döntünk, hogy a kék jelzés helyett egy alternatív úton indulunk, így a település felett lévő Mária forrást is útba ejthetjük, amit az eredeti útvonal elkerül.
A felfelé vezető út utóbb csatlakozik a hivatalos kék jelzéshez, ahol egy foltos szalamandrába botlunk. Innen már csak néhány méter és fenn is vagyunk a romoknál. A vár nagyon rossz állapotban van, de a kilátás feledteti velünk sanyarú sorsát!

Szanda vára és a panoráma
Innen már csak egy rövid séta Becske, az út szinte végig lefelé vezet az erdőben az utolsó 4 kilométeren. A pecsételő helyet hamar megtaláljuk a településen, de zárva, életnek semmi jele. A szomszéd fagyizóban kedvesen fogadnak, náluk is van pecsét, így megoldódik a probléma. Itt felfaltuk a sütemény készlet jelentős részét, majd hamarosan csatlakozott hozzánk a családom egy része, mivel ők hoztak haza bennünket. A busz csak este hatkor indult volna, ezért szerveztem most extra segítséget.
Hatalmas szerencsénk volt a négy nap időjárásával, végi sütött nap, néha még szinte melegünk is volt, és ez így október vége felé igazi ajándék volt számunkra!

Remélem a legközelebbi alkalommal is ilyen kegyes lesz hozzánk a természet, és ilyen feledhetetlenné teszi a túránkat! Hamarosan folytatjuk, hiszen jön a novemberi eleji hosszú hétvége! :)

2012. június 8., péntek

A Bükkből a Mátra tetejére

A "Vihar" által szerzett kis nyaralóban jól befűtöttünk, így reggelre minden cuccunk megszáradt, és mi is kipihentük magunkat. Bélapátfalván bevásároltunk egy kiadós reggelit, és az esti szalonnasütéshez is megvettük a hozzávalókat, mivel már akkor sejtettük, hogy a következő éjszakát sátorban, valahol az erdőben fogjuk tölteni.
Szóval, elindultunk Bélapátfalváról, megnéztük az apátságot, majd a Telekessy vendégházat érintve tovább indultunk Szarvaskőre, ami a bükki túra vége.
Útközben még megnéztük a Gilitka kápolnát, amit 2006-ban nagyon szépen felújítottak.
Szarvaskőre a vár érintésével érkeztünk, ahonnét nagyon szép kilátás nyílik a környékre. Az itteni pecsétet egy hárpia őrizte, azt hiszem nem volt teljesen magyar!
Szarvaskőröl Rozsnakpuszta érintésével indultunk Sirok felé, de ránk esteledett, és nekiálltunk táborhelyet keresni. Nem volt egyszerű, de végül sikerült egy ideális helyet találnunk, ahol felállíthattuk a sátrainkat, tüzet raktunk, és szalonnát sütöttünk. A tábor egy része az erdészeti útra lógott, ezért útakadályokat is építettünk, hátha egy részeg vadász arra jár éjjel!

Éjszaka nem jött senki, nem történt semmi, egész jól aludtunk, Quimby kutya is nyugodt volt.
Összecsomagoltunk és egy órán belül megérkeztünk Sirokra, ahol szintén a vár érintésével jutottunk a település központjába. Errefelé szintén sokan élnek, akik nem magyarok, csak úgy tengetik az életüket...
A bolt előtt alaposan bekajáltunk, mert a túra legkeményebb szakasza következett: fel a Kékestetőre. Ezen a viszonylag rövid szakaszon (19 km) a szintkülönbség 1422 méter, ami 17 kilós hátizsákkal nagyon kimerítő volt, a csúcs alatt, már szinte vonszoltuk magunkat! A vizünk is elfogyott felfelé, a források mind elapadtak az út mentén, így 1 litert kellet fejenként beosztanunk! Mire felértünk a Kékesre teljesen besötétedett, semmit nem találtunk nyitva, a szállások is zárva voltak, vizet is csak a szanatórium portáján sikerült szereznünk. Magyarországon túrázva, jobb, ha megszokjuk, hogy kizárólag magunkra számíthatunk, és arra a felszerelésre, élelemre, vízre, amit magunkkal viszünk, mert gyakorlatilag a túrázóknak szánt infrastruktúra romokban, lepusztulóban, akár csak az egész kis országunk!
Attila és Szilvi tovább mentek Mátraházára, de ott sem volt jobb a helyzet. Én a sípálya tetején töltöttem a szabad ég alatt az éjszakát, a kis kerek hütte fa teraszán. Elalvás előtt még főztem egy forró levest, és megettem mindent, amit a zsákomban találtam.
Reggelre minden nyirkos lett, úgyhogy most megszárítok mindent, töltöm a telefont, aztán Mátraházán összeszedem a többieket és indulunk tovább a Mátra meghódítására!

Az elmúlt két napban 65 kilométert tettünk meg, és 2333 méter emelkedőt gyűrtünk le.

- Posted using BlogPress from my iPhone

2011. június 2., csütörtök

Búcsú a Zempléntől

Ötödik nap: Mogyoróskától Gibártig

Reggel összeszedtük magunkat retek szállóban, és nekivágtunk utolsó zempléni napunknak.


Utunk Boldogkőváraljáig, Arkán keresztül egy szép völgyben, a Boldogkőváraljai-patak mellett kígyózott mintegy 15 kilométeren keresztül.
Quimby kedvenc napja volt ez, hisz annyit pancsolt és ivott, amennyit csak akart!
Arkán kis pihenőt tartottunk a templom előtt lévő eperfa alatt, s közben jót beszélgettünk a póznán szorgoskodó internet és kábel-tv szerelő srácokkal. A falu itt is szinte teljesen kihalt, a szépen felújított házak nyaralók. Se bolt, se kocsma, se semmi!


Innen már csak néhány kilométer volt Boldogkőváralja. Ide végre nem hulla fáradtan érkeztünk, ezért fel is mentünk a várba körülnézni, ami épp nagy felújítás alatt áll.

A településen végre találtunk boltot és éttermet, így alkalmunk adódott egy jó ebédre, sőt egy kis könnyített menetre a várig, mivel a hátizsákokat az étteremben hagyhattuk!

Gibártig az út egy része aszfalton, majd gyümölcsösök és szántóföldek között futó földúton vezetett. A faluba érve még láthattuk a tavalyi árvíz pusztításának nyomait, leszakadt az út, amit azóta sem sikerült helyreállítani!


Átkeltünk a Hernádon átívelő hídon és elbaktattunk a folyón a mai napig üzemelő kis vízerőműhöz, ami ipari műemlék, és egyben a 15. pecsét lelőhelye.

Innen nem messze volt a szállásunk, egy kis presszó feletti szobában, ahol ismét ágyban aludhattunk és jót fürödhettünk!

- Posted using BlogPress from my iPhone

2011. június 1., szerda

A Bányi-nyeregtől Mogyoróskáig

Tudom, hihetetlennek tűnik, de semmi javulás térerő ügyében, sőt, talán most a legrosszabb a helyzet! De ami még hihetetlenebb, hogy emberek 2011-ben olyan alapvető dolgokat nélkülöznek, mint élelmiszerbolt és orvos!

Megírom az elmúlt két nap élményeit, de nem tudom, hogy mikor tudom majd feltölteni! Talán, holnap Boldogkőváralján...

A harmadik nap: a Bányi-nyeregtől az Eszkála erdészházig

A hajnali órákban kicsit fáztunk a sátrakban, de egyébként egész jól aludtunk. Az erdő szélén volt a táborhelyünk, de nem volt nagy jövés-menés, egyszer egy vaddisznó süvöltve csörtetett néhány méterre, más nem történt.


Reggel tábort bontottunk, és nekivágtunk az erdőnek. Utunk fenyvesek, sűrű rekettyések, és elhagyott kiskertek között vezetett. A rekettyésben erdei szamócát, az egyik lepusztult kertben cseresznyét csemegéztünk. Ennek nagyon örültünk, mert vízkészletünk kimerülőben volt, de így kis folyadékhoz jutottunk!

Az erdő ugyan kellemesen hűvös, de időnként irtásokon és gabonaföldeken keresztül gyalogolunk, ahol igencsak tűz a nap, és dől rólunk a víz!

A víz mellett az ennivalónk is megcsappant, ezért íiztunk benne, hogy a következő településen találunk boltot.

A következő falu, aznapi utunk során az egyetlen, Makkoshotyka volt. Az összes látnivaló a Metzner kastély és kripta, valamint a 90%-ban színes bőrű őslakosság. A központban megtaláltuk, amire vágytunk: két boltot és két kocsmát egymás mellett. Az egyik kisbolt kínálata, a körülményekhez képest nagyon választékos volt, és még Quimbynek is kaptam eledelt, amit egyből fel is falt! Mi az ebédünket az egyik kocsma használaton kívüli teraszán, a földön költöttük el.

Esti táborhelyünk még jó 9 kilométerre volt, ezért rövid pihenő után újra útra keltünk, hogy még sötétedés előtt elérjük az Eszkála erdészházat.


Hét óra körül meg is érkeztünk felállítottuk sátrainkat, berendezkedtünk. Mivel már két napja nem volt lehetőségünk rendes fürdésre, a 100 méterre lévő forrásban fürödtünk le.

Vacsorához tüzet raktunk, majd szalonnát sütöttünk.

Negyedik nap: az Eszkála erdészháztól Mogyoróskáig

Reggel táborbontás, majd a forrásnál rövid mosdás és vízvétel következett.


Következő célpontunk az István-kúti Nyírjes volt, ami leginkább egy, az erdő közepén elterülő parkhoz hasonlít! A kis tóban több ebihal úszott, mint amennyi víz volt benne, csak úgy feketéllet! It begyűjtöttük immár 11. pecsétünket, aminek tároló dobozát az évek alatt teljesen benőtte a fa, amire felrögzítették!

Következett a Pengő-kő, majd megérkeztünk Regécre, avval a reménnyel, hogy ebédelünk egy jót. Csalódnunk kellett, mert nemhogy éttermet, de boltot sem találtunk! Szerencsére a mozgó zöldséges épp a faluban járt, akinél legalább gyümölcsöket vásárolhattunk!

A presszó teraszán pihentünk meg, ahol legalább jégkrémet vehettünk és sört ihattunk. Én a lábtörlőre gömbölyödve el is aludtam egy rövid időre.

Ezután kettéváltunk, mivel én a rövidebb úton indultam Mogyoróskára. Ennek oka, hogy a lábaim nincsenek túl jó állapotban, és kímélni szerettem volna őket. Talpaimon hólyagok sokasodnak, amiket időnként lecsapolok és leukoplasttal erősítek meg! Van, hogy minden lépés fáj!

Mogyoróskán egy elég lepukkant panzió félében töltöttük az éjszakát, meleg víz nem volt és a mosdó is igen retkes, koszos volt!

- Posted using BlogPress from my iPhone


2011. május 30., hétfő

Hollóházától a Bányi-nyeregig

A Zemplén kis falvai között bolyongva térerővel csak ritkán találkozunk, ezért ma két nap eseményeit osztom meg veletek.

Első nap: Hollóháza-Bózsva

Szombaton ragyogó napsütésre ébredtünk, korán reggel átbuszoztunk Hollóházára a nullás kilométerkőhöz. A buszút felért egy időutazással, úgy rázott, hogy vesekő biztos nem maradt bennünk! A busz ablakán kitekintve, a Zemplén gyönyörű hegyeit látva, lelkesedésünk csak egyre nőtt!


A nullás kő után elindultunk első úticélunk felé, a Nagy-Milichez, de közben felkerestük az első igazoló pecsétet, ami a Hollóházi porcelángyár portás bácsijánál volt. Nagyon kedves volt, jó utat kívánt nekünk, és felhívta a figyelmünket a kígyókra! Gyerekkorom biológia óráit felidézve eszembe jutott, hogy itt tényleg viperák élnek!

A hegyre felvezető út közben megpihentünk a Bodó-réten, ahol a Panoráma büfét a néni a mi kedvünkért nyitotta ki, merthogy turisták egyre kevesebben jönnek, panaszkodott nekünk a kiszolgálás közben. Itt pecsételtünk szintén egyet a kis füzetünkbe.

A Nagy-Milic csúcsáig vezető út különlegessége, hogy közvetlenül a Magyar-Szlovák határ mentén húzódik, hol az egyik, hol a másik oldalon, a határköveket kerülgetve. A csúcson (895 méter, ami a hegység legmagasabb pontja) a 79-es filmhez képest a helyzet változatlan, az egykori kilátónak nyoma sincs, csak a Szlovák oldalon áll egy nagy betonoszlop, és egy jelképes határátkelő.

Ezután hosszú ereszkedés következett Füzérig, itt jó hasznát vettük botjainknak! Menet közben, egy kilátópontról, csodálatos panoráma tárult elénk, középpontjában a várral!
Lefele menet még megnéztük a Csataréti erdészlak romjait, és egy bivakhelyet, ami szintén elég lepusztult állapotban volt, majd a Várhegy lábánál a Vár-forrás hűs vízével oltottuk szomjunkat.

Füzérre érkezve kissé megfáradtunk, ezért úgy döntöttünk, hogy nem mászunk fel a várhoz, hanem egyenesen a faluba megyünk pecsételni és ebédelni. A kocsma épp zárva volt (ott a pecsét), ezért a legközelebbi kisvendéglőbe tértünk be, a Koronaőrbe. Itt nagyon jól éreztük magunkat! A felszolgáló néni, aki egyben a szakácsnő is, kissé kaotikusan kezeli a rendeléseket, de vidám hozzáállásával kompenzálja és feledhetetlenné teszi az ott töltött időt. Ha erre jártok, feltétlenül ugorjatok be hozzá egy finom ebédre!

Ebéd után visszatértünk a kocsmához, ahol az igazoló pecsétet a kocsmáros őrizte. Időközben viharfelhők gyűltek körülöttünk, de úgy ítéltük meg, hogy elmenekülhetünk előle, ezért elindultunk Bózsvára.

Épphogy elhagytuk Füzért dörögni kezdett az ég, esett az eső, és villámok cikáztak körülöttünk. Mivel egy nyílt mezőn voltunk, ahol néhány magányos fa állt csak, nem volt más választásunk, mint tovább menni, de végül egy rekettyésben találtunk menedéket a zuhogó eső elöl!

A Füzérkomlóstól Bózsváig tartó út nem volt túl érdekes, egy régi vasúti töltésen vezet a Kéktúra útvonala. A derékig érő vizes növényektől jobban eláztunk, mint az időközben elálló esőtől.

Végül megfáradtan, csurom vizesen megérkeztünk Bózsvára a Kőbérc panzióba, ahol a helyiektől ajándéka kapott pálinka után és egy gyrosszal a hasunkban, úgy ájultunk el, mint akit lecsaptak!

Második nap: Bózsva-Bányi-nyereg

Reggelre a kölcsönkapott hajszárítóval megszárítottuk a cipőinket és 11 órakor elindultunk Kishután, Nagyhután és Vágáshután átvezető utunkra, a Bányi-nyereg irányába.

A három falu szinte teljesen elnéptelenedett, emberekkel alig találkoztunk, a házakat városiak veszik meg nyaralónak.
Néhányat nagyon szépen renováltak, de az őslakosok házai körül is nagyon szép porták találhatók. Ami szembetűnő, hogy minden házhoz szépen gondozott veteményeskert tartozik, itt még megtermelik maguknak az alapvető szükségleteket kielégítő zöldséget és gyümölcsöt! Boltot a három faluból csak egyben találtunk, vendéglő vagy büfé egyikben sincs.

A falvakat elhagyva utunk újból az erdőn át vezetett. A Nagy-Hallgató-nyeregnél megpihentünk, ebédet főztünk, majd tovább indultunk a Bányi-nyereghez.

A Kéktúra itt végig a gerincen vezet, hatalmas fák között. Ahol az erdő besűrűsödött, pezsgő életű hangyavárakat találtunk.

A Bányi-nyerget este nyolc körül értük el, ahol lesátoroztunk, tüzet raktunk, és megvacsoráztunk.

Több fényképet egyelőre a gyenge térerő miatt nem tudok feltölteni, de pótolom, amint lehetséges!

- Posted using BlogPress from my iPhone
Location:Bányi-nyereg