Köszöntő

Talán ti is emlékeztek gyerekkorunk egyik kedvencére, a Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozatra, amely végigkalauzolt az Országos Kéktúra útvonalán, és bemutatta tájainkat, kultúránkat, az ott élő embereket.
Régen tervezgetem már, hogy elinduljak Rockenbauer Pál és társai nyomában, és végigjárjam a túraútvonalat én is!
2011 tavaszán úgy tűnik, valóra válik az álom, és nekivágunk néhányan az útnak!
A blog az előkészületekről, és magáról az útról fog szólni, amit a túra alatt szeretnék minden nap frissíteni, hogy azok is átélhessék a nagy kalandot, akiknek nem volt módjukban velünk tartani!

2012. november 5., hétfő

Becskétől a Dunáig

2012.10.30. - 2012.11.04.

Az újabb hosszú hétvégét kihasználva álltam neki a szervezésnek, de a létszám csak nem akar nőni...
Ezúttal csak Anikó, Quimby és én indultunk útnak, szerda délután a Városkapu buszpályaudvarról.
Mivel a négy napra kitűzött táv 100 km, ezért úgy döntöttem, hogy már az indulás előtti nap odautazunk, így másnap reggel időben tudtunk indulni, valamint még egy kis esti sztúpa körüli séta is belefért.

Első nap:

Az éjszakát a Mader fagyizó kis padlásszobájában töltöttük, és abban reménykedtünk, hogy az időjósok ismét tévednek, és nem lesz nagy eső. Reggel, amikor felébredtünk, erősen borult volt az ég, de még nem esett, mire végeztünk a gyors reggelinkkel persze megváltozott a helyzet és rázendített. Nem sokkal kilenc előtt enyhe csepegésben vágtunk neki az aznapi távnak.
Az út a Becske feletti kis erdőbe vezetett minket, ahol először nagyon sáros volt, majd szép falevél szőnyeggel volt borítva. Többször találkoztunk egy terepjáróval, amiből a vadászlesek közelébe kukoricát szórtak, így készítve elő a közelgő vadászatot.
Mire Kétbodonyra értünk jól eláztunk, így tartottunk egy kis pihenőt a Hangi presszóban, ahol a pecsételést is lerendeztük. Innen egy 2-3 kilométeres séta következett az aszfalton, amiért annyira nem vagyok oda, mivel a kutyát pórázra kell kötnöm.
Romhány határában a Fáradt Vándor étteremben jól esett volna egy forró leves, de amikor megkérdeztük, hogy kutyástul bemehetünk-e, elhajtottak minket. Valószínűleg nagyon jól megy nekik, pangott az ürességtől a parkoló!
Irány a vasútállomás, ahol a régi vas pecsét egy póznán lóg, de közben még megnéztük a barokk-kőhidat  Nepomuki Szent János szobrával. A pecsételésnél figyelmetlen voltam, és csak az egyik helyre nyomtam, de ez csak később Alsópetényen derült ki, úgyhogy van egy utam vissza Romhányba!


A Romhányi hegyen aztán teljesen eláztunk, a felázott agyagos úton dagonyáztunk, több kiló sár ragadt a cipőnkre, és össze-vissza csúszkáltunk a lefelé vezető úton Alsópetényig. A falu határában megnéztük a régi zsidó temetőt a szép faragott sírkövekkel, majd betértünk a Hármaskönyv Fogadóba egy kiadósat vacsorázni. Az adagok valóban óriásiak, de mindkettőnknek betett a muflon, úgyhogy csak óvatosan az étel választással! Melegítőnek kértünk egy kis pálinkát, aminek a nevére sajnos nem emlékszem, de életem egyik legrosszabbja volt! Persze a kutyát itt is kint kellett hagyni, szegény ázott-fázott a hideg kövön, amíg mi benn voltunk! Vacsora közben besötétedett, ezért a kastélyt kihagytuk, így is az utolsó kilométereket sötétben, lámpával tettük meg a teljesen felázott erdei úton. Útközben csak egy bagollyal találkoztunk, egy az út mentén álló kerítésoszlop tetejéről reppent fel hatalmas szárnycsapásokkal!
Felsőpetényen gyors pecsét a kocsmában, aztán irány a szállás a Felsőpetényi Evangélikus Egyházközség közösségi terme. Itt nagyon kedvesen fogadtak bennünket, a radiátorok is forrók voltak, reggelre sikerült mindenünket megszárítani! A kutyával volt itt egy kis baj, de leleményesen megoldottam! Megvártam míg elcsendesedett a ház, és ekkor becsempésztem Quimbyt is a szállásra, majd hajnalban kicsempésztem, amikor még mindenki aludt. Így az ő vizes bundája is reggelre szépen megszáradt! :)

Második nap:

Reggel kicsit korábban keltünk, hogy este lehetőleg még sötétedés előtt elérjünk a szállásunkra. Sikerült is összeszedni magunkat nagyjából fél nyolcra. Az eső végre elállt, a dombok között még ült a köd, és mi elindultunk Ősagárdra. A kiadós esőnek köszönhetően az agyagos út itt is teljesen felázott, ami megnehezítette az előrejutásunkat.
Köd és sár Felsőpetény határában
Ha volt rá módunk, inkább az út menti füvön vagy gazon gyalogoltunk, így kevesebb sár, de több víz került a cipőnkre, ami előbb-utóbb átázott. Az út mellet rengeteg gomba és sűrű rekettyés, minden feltúrva a vaddisznók által. Kb. 100 méterrel előttünk egy át is hasított az úton, Quimby egyből utána eredt, de szerencsére szót fogadott, és hamar visszajött hozzánk!
Ősagárdon kocsma, pecsét, Túró Rudi, kis láb javítás, aztán tovább fel a Naszályra, a Cserhát legmagasabb és legnyugatibb pontjára, ahol még soha nem jártam. Időnkét kisütött a nap a felhők közül, és bíztam benne, hogy fentről szép kilátásban lesz részünk! A Kopasz-tetőre meredek és keskeny ösvény vezetett felfelé, ami szintén agyagos és csúszós volt, időnként az útszéli fákba kapaszkodva tudtunk csak felfelé haladni. Az út aztán köves és lankásabb lett, amin már könnyedén jutottunk a csúcsra, ami 652 méterre magasodik a tenger színe fölé. Szerencsére az útról visszatekintve megcsodálhattuk a Cserhát vonulatát, mert mire a tetőre értünk újra minden felhőbe burkolódzott, így a kilátóba fel sem mentünk, mert nem láttunk volna semmit.

Búcsú a Cserháttól
A tetőn rengeteg túrázó, mindenki arra ült, amire tudott, kőre, betonra, mivel sehol egy pad vagy asztal. Mi is egy felszabaduló betonkockán főztünk meleg levest és szalonnáztunk. Itt találkoztunk a Díszpintyek csapatával, akik valószínűleg sokkal jobb szervezők, mint én, mert rengetegen voltak! (Ezúton is üdvözlöm őket!)
Egy rövid pihenő után irány Katalinpuszta. A lefelé vezető út meredek, köves és sáros volt, dobtam is gyorsan két hátast, a második nyomait még mindig lila folt és horzsolás őrzi a combomon! Anikó eggyel megúszta, és neki folt sem jutott!
Katalinpusztán újabb pihenő, lábápolás és pecsét, majd fel a kettes úton és be az erdőbe. Innen már csak egy kellemes séta maradt a nap végére Magyarkútig, a Keskeny-bükki patak mellett hosszan elnyúló rét mellet vezető köves úton.
Magyarkúton forró zuhany, meleg vacsora és kuckó várt minket. Estére még egy üveg vörösbor is jutott altatónak!

Harmadik nap:

Reggel ismét korán keltünk, mert tartottunk egy kicsit az 1300 méteres emelkedéstől, mint kiderült, nem is olyan vészes, mivel eloszlik a 23 kilométeres távon.
Előbb fel a Nagy-Kő-hegyre, ahonnét elvileg szép a kilátás, de nekünk most csak a szürkeség jutott, majd leereszkedtünk Nógrádra. Az időjárás még mindig borongós és párás volt, a várból sem sokat láttunk. Pecsét a vasútállomáson, és tartottunk egy nagyobb pihenőt a váróteremben, mielőtt nekivágtunk volna a Börzsöny meghódításának. Nógrádtól a Béla rétig vezető út alig emelkedik, ezért a víz megállt, az erdészeti utat szinte mocsárrá változtatva. Ahogy az út egyre meredekebbre és kövesebbre vált, szinte könnyedén jutottunk egyre feljebb és feljebb. Az út mentén még mindig rengeteg gombát láttunk, és Anikó kiszúrt egy foltos szalamandrát is az avarban. Útközben túrázók hadával találkoztunk, közülük is a legkedvesebbek a szegedi lakóautós öregek voltak, akik Királyréten parkolták le a mobil házukat, és négy napon keresztül járták a Börzsönyt. Velük együtt költöttük el az ebédünket a Foltán-kereszt melletti pihenőben.

Cső a felhőkben
A lefelé jövőktől azt a hírt kaptuk, hogy fent a csúcson süt a nap, ezért gyorsan tovább is indultunk, hátha két nap után megpillanthatjuk a napot! Ahogy egyre feljebb jutottunk csak nem akart a felhő oszlani, néha-néha felbukkant a nap korongja ugyan, de tiszta idő most sem várt ránk a Csóványos csúcsán. Én azért felmásztam a kilátó tetejére, ahonnét kék eget láthattam, de kilátás az semmi nem volt, mivel pont a felhő tetejéig ért a kilátó. A tomboló szélben azért látványos volt a kavargó pára!
Innen már csak egy rövid és ismerős út vezetett minket a Nagy-Hideg-hegyre, ahol kényelmes és meleg szoba várt minket!
Egyből bevetettük magunkat az étterembe, ahol jót vacsoráztunk és megismerkedtünk zenész Balázzsal Zebegényből. Sajnos a vezetéknevére nem emlékszem, mivel a vele folytatott ivásban az agyamnak az a része elpusztult! Aztán hirtelen vége lett az estének és nekem is! Részletekbe nem mennék, bele, de eltudjátok képzelni a sör whiskey körök hatását az ideg- és emésztő-rendszeremre!


Negyedik nap:

Nagyon nehezen indult a reggel, fájt a fejem, rosszul voltam még mindig, és alig éltem. Reggelire gondolni sem mertem, biztos viszont láttam volna. Talán kilenc óra lehetett, mire sikerült elindulnunk lefelé a hegyről.
Az idő végre szép volt, sütött a nap, az itt-ott megbúvó párán megtörtek a napsugarak és varázslatos világ tárult elénk.

Lidércek és tündérek
Végül olyan szép idő kerekedett, hogy három nap után végre megszabadulhattunk a sáros vízálló ruháinktól. Az Inóci vágáson keresztül elértük a Kisinóci turistaházat, ahol pecsételni már tudtam, de reggelizni még mindig nem, így maradt egy kóla, ami benn is maradt. Kóspallagon át elértünk a Békás-rétre, ahonnét visszatekintve gyönyörű a kilátás a Magas-Börzsönyre. Itt le is heveredtünk kicsit a fűbe, és már egy kekszet is sikerült megennem!
Kb. 1-re értünk Törökmezőre, ahol a turistaházban elérkezettnek láttam az időt, hogy végre valamit egyek! A húsleves még jól esett, de ami utána jött az már kevésbé, azért amit tudtam megettem, mert már remegett kezem-lábam, annyira ki voltam. Itt aztán meghoztam a döntést, hogy lerövidítjük az utat, és kihagyjuk a Hegyes-tetőt és a Szent Mihály-hegyet, mert egy porcikám sem kívánta a gyaloglást! Ebéd után még üldögéltünk egy kicsit, majd elindultunk a rövidített útra, Köves-mezőn át  Nagymarosra. Köves-mezőről megpillantottam a Dunát, ami most annyira nem volt felemelő érzés, mint amire számítottam, mert elhomályosította a tudat, hogy nem sikerült a túrának ezt a szakaszát maradéktalanul teljesíteni!
A pecsételés szintén elmaradt, mivel azt gondolom, hogy arra csak akkor leszek érdemes, ha visszatérünk és bepótoljuk a kimaradt néhány kilométert, ami most a hülyeségemnek köszönhetően kimaradt!

Legközelebb innen folytatjuk