A Szajki tavaktól Sárvárig

A hosszú nyári szünet után a múlt hétvégén visszatértünk a Kéktúrához a Pünkösdkor megismert új útitársaimmal. Mivel ők csak Sümegig jutottak a nyáron, én is itt csatlakoztam hozzájuk Quimbyvel, hogy repetázhassunk a túra legunalmasabb szakaszából, Sümegtől a Szajki tavakig. Itt tavaszhoz képest nem történt semmi, ugyanolyan jelentéktelen maradt a táj. A társaimnak köszönhetően azonban most gyorsabban fogytak a kilométerek! Az egyetlen említésre méltó történés egy találkozó volt az amerikai sráccal, aki szembe jött velünk. Akkor egy hete volt úton, és azt tervezte, hogy 4-5 hét alatt teljesíti a Kéktúrát.

A Szajki tavaknál rövid pihenőt tartottunk, ettünk egy jó hamburgert és ittunk egy sört a Jégkertben, ami elvileg zárva volt, de Tulok Jánosné mint mindig, most is nagyon kedves volt és segítőkész.
Mire Hosszúperesztegre értünk besötétedett. Az egyik autónk itt várt bennünket, amivel visszajutottunk a sümegi szállásunkra a Kisfaludy vendégházba. Gyors vacsora, majd alvás.

A Tomaji-erdőben Káldra menet

Vasárnap korán keltünk, mert az autókkal kellet logisztikázni. Először mindkettővel irány Sárvár, majd az egyikkel vissza Hosszúperesztegre, ahonnét újra gyalog folytattuk az utat. Innen egyre változatosabb lett a táj, előbb szántók között, majd egyre szebb és színesebb erdőkön át jutottunk el Káldra kb. 3 óra alatt. Káldon a kocsmában pecsét, sör, és jó beszélgetés a gombászó helyiekkel, Balázzsal és az Ausztriában autókat restauráló ismeretlen nevű egyénnel, akinek a csomagtartója tele volt Galambicával.

Káld után bevetettük magunkat a Farkas-erdő mélyébe, ahol hatalmas tölgyek és bükkök szegélyezték az utat. Végre igazi erdőben jártunk újra!
Egy jó óra alatt elértük a Hidegkúti erdészházat, pecsételtünk, és mentünk is egyből tovább. Innentől nyílegyenes aszfaltozott út vitt az erdőben egészen a következő pecsétig, a Rózsakerti erdészházhoz.

Útközben érdekes lényekkel találkoztunk az aszfalton

A kerítés tövében lepihentünk, megettük a szendvicseinket, és szusszantunk egy rövidet.

Miután felkerekedtünk egy pillanat alatt beértünk Gércére, ahol a bevezető útról szép kilátás nyílt a Ság hegyre. A Kismackóban pecsét, kóla, sör, majd tovább a kék jelzésen. Újra szántók és erdők váltották egymást. A Haraszti erdőben volt egy gyorsasági szakasz, ami teljesen egyenes és szinte vízszintes volt. Itt tényleg belehúztunk, hogy még világosban beérjünk Sárvárra.

Az utolsó 7 kilométert sajnos aszfalton kellett megtenni. Hegyközségnél rátértünk a 84-es főútra, átkeltünk a Rába hídon és megérkeztünk Sárvárra. Még épphogy láttunk valamit a városi csónakázótóból, de a várhoz már teljes sötétségben értünk.

A sárvári vár

Keresztülvágtunk a város központján, cikáztunk egy kicsit a szűk utcákban, majd elértük a vasútállomást, utunk végpontját. A pénztárban gyors adminisztráció, majd az itt hagyott autóval vissza a másikért Hosszúperesztegre, majd két autóval haza Budapestre.

A két nap alatt közel 80 kilométert gyalogoltunk, ami azt jelenti, hogy Írott-kőig már csak 70 km van hátra. Ezt az utolsó szakaszt a következő napokban fogjuk teljesíteni, akit érdekel a vég, az kövessen most minket!

Vissza a Nagy Faluba

Reggel osztottam szoroztam, és meghoztam a döntést, hogy ma hazajövök.

Holnap (hétfőn) mindenképp vissza kellett volna jönnöm Budapestre, mert az elmúlt három hétben felhalmozódott néhány dolog, amit személyesen kell intéznem, nem tudom megoldani távolról!

Gondolkodtam azon is, hogy valameddig még tovább megyek ma, de sehogy sem jött volna ki jól.

Vagy Káldig mehettem volna egy rövidet, vagy egy 30 kilométeres szakaszt tehettem volna meg Gérce településig kínkeservesen, de egyiknek sem láttam értelmét! Ráadásul a menetrendeket sem én alakítom a kedvemre!

Az útnak nincs vége...

Az elmúlt 21 napot egyébként nagyon élveztem! Rengeteg szép dolgot láttam, és nagyon sok érdekes és kedves emberrel ismerkedtem meg! 540 kilométert gyalogoltam a Dunántúlon, több mint 50 településen jártam, legalább százra teszem azoknak a számát, akikkel leálltam beszélgetni, kicsit jobban megismerni a világukat, helyzetüket a mai Magyarországon!

Voltak különleges élményeim is, mint a Remetei templomnál induláskor, de a zalaszántói Sztúpánál is megéltem és megértettem valamit, amiről eddig nem írtam.

Néhány napra szükségem van, hogy elrendezzem az ügyeimet. Aztán meglátjuk, hogy visszatérek-e egyedül, vagy bevárom a többieket, és együtt fejezzük be a túrának ezt az utolsó 113 kilométerét.

A hét elején egyeztetek velük, és folytatás hamarosan!

Sümegről a Szajki tavakhoz

Jól aludtam, de a tegnapi darálótól még salygott mindenem! Kényelmesen megreggeliztem a szállodában, majd összecsomagoltam, és 10 óra körül indultam csak el.


Kicsit körülnéztem a városban, de a várba nem mentem fel, nem volt kedvem felmászni! Azért a Várhegy lábáig elmerészkedtem, és megcsodáltam a Püspöki Palotát, ahonnét a várra is egész jól ráláttam. A várban valaki klarinéton játszott egy keserves dallamot, amit még a vasútállomásra baktatava is hallani lehetett.

Az állomáson pecsét, aztán irány az aszfalt! De nem akármilyen, nyíl egyenes! Olyan hosszú (4 km), unalmas és monoton, hogy azt hittem soha nem érek a végére! Itt egy semmilyen, telepített erdőbe fordult az út, ami szinte majdnem egyenes volt, egészen Kisvásárhelyig! Látnivaló csak a döglött nyúl és a szintén döglött róka volt...


A faluban elmentem a harangláb mellett, annyira jelentéktelen volt, pedig azon volt a pecsét. Így visszafordultam, és pont amikor odaértem, megszólalt, delet ütött! Gyors pecsét, aztán tovább.
Épp, mikor elhagytuk a település utolsó házát, két vad kutya rontott ránk!
Az egyik felém, a másik Quimbynek indult. A nekem tartót gyorsan elhesegettem a botommal, de a másik nekiesett Quimbynek, harapta ahol érte! Odaléptem, teljes erőmből kettőt húztam a háta közepére, amitől felhagyott a támadással, és elhúzott! Quimby nagyon megijed, fájhatott neki a harapás, de nem volt mit tenni, mentünk tovább!

Innen az út unalmasabb volt, mint eddig bármikor! Kilométer hosszú egyenes, és teljesen vízszintes szakaszok, szántóföldek mentén. Az egyetlen érdekesség a traktor volt, ami szántotta a földet. Az Alföldi Kéktúra lehet ehhez hasonló, azt hiszem, elment tőle a kedvem!


Aztán jött egy kis dagonya a Dergecsi-erdőben, és végre elértük az ötvösi pecsétet.

A következő 15 kilométeres szakasz, vonalzóval meghúzott utakon, erdőmérnökök által tervezett, és szabályosan telepített erdőkön keresztül vezetett egészen a Szajki tavakig. Látnivaló nem sok volt, néha egy-egy őz és nyúl. Útközben többször megkellett állnom pihenni, mert nagyon fájt a lábam, mindkét sarkamon termetes hólyagok nőttek, amik fájdalmassá tettek minden lépést!


Az ég egyre feketébb lett a fejem felett, ezért az utolsó kilométereket, szinte kocogó tempóban tettem meg, hogy megússzam az esőt! Ezt jól tettem, mert amikor eltettem a szajki erdészháznál a pecsételés után a füzetet, abban a pillanatban megjött az égi áldás! A büfés néni már várt, akivel korábban már telefonon egyeztettem, és elvezetett a szállásomhoz, egy kis faházhoz.

Ledobtam a cuccomat, és visszamentem vacsorázni. Nagyon éhes voltam, egész nap alig ettem valamit! Két hatalmas dögburgert is lenyomtam! Utána beszélgettem Erzsikével (büfés néni), aztán vissza a faházhoz, és ruhástul be az ágyba. Valamikor éjfél körül ébredtem fel, és vetettem le magamról, majd újra alvás.

A folytatás még bizonytalan, nagyon elfáradtam az elmúlt két napban! A kiadós esőnek hála, az erdő csupa víz, és újabb csapadék is várható! Nincs kedvem szétázni, vizesen elgyalogolni Sárvárig!

Location:Hosszúpereszteg,Magyarország