Sárvártól a végéig

A múlt hét kedden leutaztunk Velembe, hogy másnap reggel folytassuk a utat Sárvárról.

Útitársaim maradtak az autólogisztikás megoldásnál, én azonban szerettem volna abban a szellemben befejezni a túrát, ahogy azt annak idején összeraktam a fejemben, ezért szerdán reggel ismét teljes menetfelszereléssel vágtam neki az útnak, felkészülve a folyamatos haladásra, és az erdőben való éjszakázásra.

Sárvárról reggel kilenc körül indultunk neki ötösben Krisztával, Judittal, Gáborral és Quimbyvel.
Az első kilométerek Sárvár utcáin vezettek kifelé, majd a Gyöngyös patak melletti töltésen haladtunk a magas fűben, ami a reggeli párától még igen nedves volt. A cipőink egymás után meg is adták magukat, GORE-TEX ide vagy oda! Csényeújmajor előtt összefutottunk egy diósjenői kéktúrázóval, aki Sümegre igyekezett, hogy ott fejezze be a teljes túráját.

Aszfalton Bögötre

Csényeújmajornál gyorsan begyűjtöttük a pecsétet a kis kápolna kerítéséről, majd tovább gyalogoltunk az aszfalton Csényén át, egészen Bögötig, ahol a Hörpi kiskocsmában pecsételtünk, és ittunk egyet. A kocsma után a háborús emlékmű tövében dőltünk le egy kis pihenőre, cipő- és zokniszárításra.

Szelestére szerencsére már nem a vasúti töltésen jutottunk el, ahol a kék útvonala vezetett korábban, hanem az Ölbői-nagyerdőn keresztül. A vasútállomáson pecsételtünk, szereztünk vizet, és beszélgettünk a bakterral, akinek hamarosan megszűnik az állása, mert a GYSEV központosítja az egész forgalomirányítási rendszerét.

Szelestén megnéztük a volt Festetics-kastélyt. Az épület nem nagy durranás, de a park szép, a fűszeres kert gondozott. A kastély szomszédságában megtaláltuk a település legszakadtabb kocsmáját, aminek valószínűleg megvannak számlálva a napjai. Aki szereti a penészes rohadt radlert, az keresse fel mindenképp!

Szelestét délután 4 után hagytuk magunk mögött, ezért Krisztával belehúztunk, hogy még sötétedés előtt táborhelyet találjunk nekem. A Góri-erdőn átszaladtunk, majd végül a volt Ablánci csárda előtt egy kilométerrel az erdőben megtaláltuk az ideális sátorhelyet, egy nagy tisztás szélén.

Tábor az erdőszélen

Kriszta segített felállítani a sátrat, mire Judit és Gábor beértek bennünket, már állt is a tábor.
Ők hárman tovább mentek a romos csárdánál hagyott autóhoz, majd Sárvárra a másik autóért, onnan pedig Velembe. Én és Quimby az erdőben töltöttük az éjszakát. Főztem magamnak egy kis vacsorát, majd egyből beájultam, mivel nagyon fáradt voltam.

Az évszakhoz képest nagyon kellemes volt az éjszaka, egyáltalán nem fáztam, sőt néha melegem is lett a hálózsákban. A tomboló szélen kívül semmi nem zavarta a pihenésemet, nagyon nyugodt volt az erdő.

Reggel kiengedtem Quimbyt az előtérből, kifeküdt a sátor elé. Feszülten figyelt valamit, így én is kibújtam a zsákból, kimásztam, hogy megnézzem mi köti le ennyire a figyelmét. Kb. 100 méterre tőlünk egy szép szarvas legelt, teljes nyugalomban. Amikor kiszúrt bennünket sem vágtatott el, hanem szép kényelmesen tovább állt, többször meg-megállva.

Quimby nagyon figyel

2 deci vízben megmosakodtam, lebontottam a tábort, és legyalogoltam az Ablánci malomcsárdához, ahol az útitársaim vártak már. Kriszta hozott nekem hurkát és kolbászt, amit előző este sütöttek Velemben, így tele hassal indulhattam a többiekkel a Csepregi-erdőn át Kincséd-puszta irányába.

Kincséd-pusztáig nem volt különösebben érdekes a táj, ott letelepedtünk egy fa tövébe, mert a bokám egyre inkább kezdett bedagadni. Már a szerdai induláskor éreztem minden lépésnél, hogy valami nem stimmel, de a helyzet csak egyre romlott.

Innen hamar beértünk Tömördre, ahol nagy meglepetés ért bennünket. Épp tesztüzeme zajlott a Magyar-Stájer borházikónak, ahol olyan tálat raktak elénk, amire álmunkban sem gondoltunk volna.
Tele volt helyi és stájer finomságokkal, sonkával, szalonnával, kolbásszal, sajttal. Kaptunk mellé jóféle kenyeret és savanyúságot is. Mindezt olyan vendégszeretet övezte, amivel ritkán találkoztunk eddigi utunk során. További különlegessége a helynek, hogy szinte minden a környékről származik, a cseresznyepaprikát pl. a volt anyós készítette. Jót beszélgettünk Pistivel, a kocsmárossal, aki egy hosszú és kanyargós út után került Budapestről a faluba, és az osztrák tulajdonossal Peterrel, mert igen, a tulajdonos külföldi...
A normál nyitva tartást áprilistól októberig tervezik, ha erre jártok ugorjatok be hozzájuk!

Magyar-Stájer borházikó

Nehezünkre esett az indulás, az idő is gyönyörű volt, nagyon jól éreztük magunkat, de Kőszegig még bő 15 km volt hátra.
Benyomtuk az utolsó pecsétek egyikét a füzetbe, majd nekivágtunk. Hosszú egyenesek vezettek az erdőben, talán a leghosszabbak az egész túrán. Útközben többször megálltunk pihenni, a bokám kezdte megadni magát. Az osztrák határt valamikor 17 óra tájt értük el. Szerencsére a vasfüggönynek már nyoma sincs, kedvünkre járkálhatunk, csak az 1922-es határkövek jelzik a múltat.

Egy óra alatt beértünk Kőszegre, ahol ismét kettévált a csapat, de most nem maradtam egyedül. Kriszta velem tartott, csak Judit és Gábor játszottak tovább az autókkal, és mentek vissza Velembe.
Mi a Kóbor Macska fogadóban szálltunk meg, és a Kék Huszárban vacsoráztunk. Egyiktől sem ájultunk el, mindkét helyen látszik, hogy valaha szebb időket is láttak.

Reggelre a bokám valamelyest javult a borogatásnak és a Flectornak köszönhetően, de éreztem, hogy még bajok lesznek vele...

A Kóbor Macskában kapott reggelit megetettük Quimbyvel, mi inkább a Fő téri pékségben szereztünk újat magunknak, és letelepedtünk az ünnep után ott felejtett színpadra.
Épp a reggelit majszoltuk, amikor mellénk szegődött egy szellemileg enyhén sérült kőszegi fiú. Nagyon érdeklődő és kedves volt, igazi színfoltja lett a délelőttünknek. Egy várostérképet is kaptunk tőle ajándékba. Quimby is hagyta magát neki simogatni, dögönyözni, pedig az idegenekkel nagyon tartózkodó egyébként. Remélem mi is feldobtuk az ő napját! A kőszegiek egyébként mind nagyon nyitottak voltak, többeket elvarázsolt Quimby, egy juhász még meg is szerette volna magának szerezni. Emlékezetes még a találkozónk Pál Sándor kőszegi koszorús költővel is, aki rendkívül büszke polgára a városnak, amit a zakójára tűzött jelvényekkel is hangsúlyossá tesz.

Társainkkal délben találkoztunk a Kék Huszárban, ahol még kicsit üldögéltünk a kertben, majd az adminisztráció után elindultunk a kálvária irányába, hogy teljesítsük a túra utolsó 14 kilométeres szakaszát, és meghódítsuk a Kőszegi-hegységet is.
Felérve a dombtetőre szép kilátás nyílt a hegység tömbjére a színes szőlőlevelek fölött.

Innen először a Pintér-tetőre (502 méter) másztunk fel, majd ereszkedtünk le a Hétvezér-forráshoz.
A forrásoknál szusszantunk egyet, végig kóstoltuk az összeset, én végül egy küvét vittem magammal az útra.

Az Óház-tetőn

Ezután újabb kaptató következett, feljutottunk a Óház-tetőre (607 méter), majd újból le, előbb a Vörös kereszthez, később a Stájerházakhoz. A Stájárházaktól mindnyájan többet vártunk, mint amit kaptunk, de mindenki menjen és nézze meg maga, hogy érdemes-e ezekért az épületekért ide kanyarodni!

A Hörmann-forrás innen már csak 2 kilométer volt, és újabb bő két kilométer Írott-kő (884 méter). A lábam ekkor már nagyon fájt, minden lépés szenvedés volt! De biztos voltam benne, hogyha csúszva-mászva is, de be fogom fejezni a túrát.
Annak ellenére, hogy mindenki fáradt volt, az utolsó 100 métert eufóriában, futva, kiabálva tettük meg, egészen a kilátóig, ahol örömünk határtalan volt! Összeölelkeztünk, pezsgővel locsoltuk egymást! Megérkeztünk!

Miután kitomboltuk magunkat, felmentünk a kilátóba, ahonnét még a Schneeberget is megcsodálhattuk a párás idő ellenére. Ezután elindultunk vissza a velemi szállásunkra, hogy tovább folytassuk az ünneplést szalonnasütéssel, és egy kis borozgatással. Előtte azonban még begyűjtöttük az utolsó, a túrát lezáró pecsétet.

Összesen több mint ötvenhárom túranap, és 1128 kilométer gyaloglás után teljesítettük az Országos Kéktúrát, napsütésben, hóban, esőben. Elhatározásunk töretlen volt mindvégig, semmi sem tarthatott vissza minket!

Láttuk az országot ahol élünk, felnőttünk, és sok-sok élménnyel lettünk gazdagabbak. Rengeteg emberrel találkoztunk, új ismerősökre, barátokra tettünk szert. Egy életre szóló, és meghatározó élmény lett. Aki csak teheti élje át, induljon el!

Most, hogy a végére értünk, kicsit hiányérzetünk van, mert mindannyiunk életének része lett a túrázás ilyen vagy olyan formában, mindenkinek ízlése és ideje szerint.

Szerelmi háromszög

De csüggedésre semmi okunk, hisz még rengeteg járatlan út áll előttünk! Krisztával sokkal többek lettünk, mint túratársak, igazi társra leltünk egymásban, és rengeteg közös tervünk van. Még hallani fogtok rólunk!

A Szajki tavaktól Sárvárig

A hosszú nyári szünet után a múlt hétvégén visszatértünk a Kéktúrához a Pünkösdkor megismert új útitársaimmal. Mivel ők csak Sümegig jutottak a nyáron, én is itt csatlakoztam hozzájuk Quimbyvel, hogy repetázhassunk a túra legunalmasabb szakaszából, Sümegtől a Szajki tavakig. Itt tavaszhoz képest nem történt semmi, ugyanolyan jelentéktelen maradt a táj. A társaimnak köszönhetően azonban most gyorsabban fogytak a kilométerek! Az egyetlen említésre méltó történés egy találkozó volt az amerikai sráccal, aki szembe jött velünk. Akkor egy hete volt úton, és azt tervezte, hogy 4-5 hét alatt teljesíti a Kéktúrát.

A Szajki tavaknál rövid pihenőt tartottunk, ettünk egy jó hamburgert és ittunk egy sört a Jégkertben, ami elvileg zárva volt, de Tulok Jánosné mint mindig, most is nagyon kedves volt és segítőkész.
Mire Hosszúperesztegre értünk besötétedett. Az egyik autónk itt várt bennünket, amivel visszajutottunk a sümegi szállásunkra a Kisfaludy vendégházba. Gyors vacsora, majd alvás.

A Tomaji-erdőben Káldra menet

Vasárnap korán keltünk, mert az autókkal kellet logisztikázni. Először mindkettővel irány Sárvár, majd az egyikkel vissza Hosszúperesztegre, ahonnét újra gyalog folytattuk az utat. Innen egyre változatosabb lett a táj, előbb szántók között, majd egyre szebb és színesebb erdőkön át jutottunk el Káldra kb. 3 óra alatt. Káldon a kocsmában pecsét, sör, és jó beszélgetés a gombászó helyiekkel, Balázzsal és az Ausztriában autókat restauráló ismeretlen nevű egyénnel, akinek a csomagtartója tele volt Galambicával.

Káld után bevetettük magunkat a Farkas-erdő mélyébe, ahol hatalmas tölgyek és bükkök szegélyezték az utat. Végre igazi erdőben jártunk újra!
Egy jó óra alatt elértük a Hidegkúti erdészházat, pecsételtünk, és mentünk is egyből tovább. Innentől nyílegyenes aszfaltozott út vitt az erdőben egészen a következő pecsétig, a Rózsakerti erdészházhoz.

Útközben érdekes lényekkel találkoztunk az aszfalton

A kerítés tövében lepihentünk, megettük a szendvicseinket, és szusszantunk egy rövidet.

Miután felkerekedtünk egy pillanat alatt beértünk Gércére, ahol a bevezető útról szép kilátás nyílt a Ság hegyre. A Kismackóban pecsét, kóla, sör, majd tovább a kék jelzésen. Újra szántók és erdők váltották egymást. A Haraszti erdőben volt egy gyorsasági szakasz, ami teljesen egyenes és szinte vízszintes volt. Itt tényleg belehúztunk, hogy még világosban beérjünk Sárvárra.

Az utolsó 7 kilométert sajnos aszfalton kellett megtenni. Hegyközségnél rátértünk a 84-es főútra, átkeltünk a Rába hídon és megérkeztünk Sárvárra. Még épphogy láttunk valamit a városi csónakázótóból, de a várhoz már teljes sötétségben értünk.

A sárvári vár

Keresztülvágtunk a város központján, cikáztunk egy kicsit a szűk utcákban, majd elértük a vasútállomást, utunk végpontját. A pénztárban gyors adminisztráció, majd az itt hagyott autóval vissza a másikért Hosszúperesztegre, majd két autóval haza Budapestre.

A két nap alatt közel 80 kilométert gyalogoltunk, ami azt jelenti, hogy Írott-kőig már csak 70 km van hátra. Ezt az utolsó szakaszt a következő napokban fogjuk teljesíteni, akit érdekel a vég, az kövessen most minket!

Vissza a Nagy Faluba

Reggel osztottam szoroztam, és meghoztam a döntést, hogy ma hazajövök.

Holnap (hétfőn) mindenképp vissza kellett volna jönnöm Budapestre, mert az elmúlt három hétben felhalmozódott néhány dolog, amit személyesen kell intéznem, nem tudom megoldani távolról!

Gondolkodtam azon is, hogy valameddig még tovább megyek ma, de sehogy sem jött volna ki jól.

Vagy Káldig mehettem volna egy rövidet, vagy egy 30 kilométeres szakaszt tehettem volna meg Gérce településig kínkeservesen, de egyiknek sem láttam értelmét! Ráadásul a menetrendeket sem én alakítom a kedvemre!

Az útnak nincs vége...

Az elmúlt 21 napot egyébként nagyon élveztem! Rengeteg szép dolgot láttam, és nagyon sok érdekes és kedves emberrel ismerkedtem meg! 540 kilométert gyalogoltam a Dunántúlon, több mint 50 településen jártam, legalább százra teszem azoknak a számát, akikkel leálltam beszélgetni, kicsit jobban megismerni a világukat, helyzetüket a mai Magyarországon!

Voltak különleges élményeim is, mint a Remetei templomnál induláskor, de a zalaszántói Sztúpánál is megéltem és megértettem valamit, amiről eddig nem írtam.

Néhány napra szükségem van, hogy elrendezzem az ügyeimet. Aztán meglátjuk, hogy visszatérek-e egyedül, vagy bevárom a többieket, és együtt fejezzük be a túrának ezt az utolsó 113 kilométerét.

A hét elején egyeztetek velük, és folytatás hamarosan!

Sümegről a Szajki tavakhoz

Jól aludtam, de a tegnapi darálótól még salygott mindenem! Kényelmesen megreggeliztem a szállodában, majd összecsomagoltam, és 10 óra körül indultam csak el.


Kicsit körülnéztem a városban, de a várba nem mentem fel, nem volt kedvem felmászni! Azért a Várhegy lábáig elmerészkedtem, és megcsodáltam a Püspöki Palotát, ahonnét a várra is egész jól ráláttam. A várban valaki klarinéton játszott egy keserves dallamot, amit még a vasútállomásra baktatava is hallani lehetett.

Az állomáson pecsét, aztán irány az aszfalt! De nem akármilyen, nyíl egyenes! Olyan hosszú (4 km), unalmas és monoton, hogy azt hittem soha nem érek a végére! Itt egy semmilyen, telepített erdőbe fordult az út, ami szinte majdnem egyenes volt, egészen Kisvásárhelyig! Látnivaló csak a döglött nyúl és a szintén döglött róka volt...


A faluban elmentem a harangláb mellett, annyira jelentéktelen volt, pedig azon volt a pecsét. Így visszafordultam, és pont amikor odaértem, megszólalt, delet ütött! Gyors pecsét, aztán tovább.
Épp, mikor elhagytuk a település utolsó házát, két vad kutya rontott ránk!
Az egyik felém, a másik Quimbynek indult. A nekem tartót gyorsan elhesegettem a botommal, de a másik nekiesett Quimbynek, harapta ahol érte! Odaléptem, teljes erőmből kettőt húztam a háta közepére, amitől felhagyott a támadással, és elhúzott! Quimby nagyon megijed, fájhatott neki a harapás, de nem volt mit tenni, mentünk tovább!

Innen az út unalmasabb volt, mint eddig bármikor! Kilométer hosszú egyenes, és teljesen vízszintes szakaszok, szántóföldek mentén. Az egyetlen érdekesség a traktor volt, ami szántotta a földet. Az Alföldi Kéktúra lehet ehhez hasonló, azt hiszem, elment tőle a kedvem!


Aztán jött egy kis dagonya a Dergecsi-erdőben, és végre elértük az ötvösi pecsétet.

A következő 15 kilométeres szakasz, vonalzóval meghúzott utakon, erdőmérnökök által tervezett, és szabályosan telepített erdőkön keresztül vezetett egészen a Szajki tavakig. Látnivaló nem sok volt, néha egy-egy őz és nyúl. Útközben többször megkellett állnom pihenni, mert nagyon fájt a lábam, mindkét sarkamon termetes hólyagok nőttek, amik fájdalmassá tettek minden lépést!


Az ég egyre feketébb lett a fejem felett, ezért az utolsó kilométereket, szinte kocogó tempóban tettem meg, hogy megússzam az esőt! Ezt jól tettem, mert amikor eltettem a szajki erdészháznál a pecsételés után a füzetet, abban a pillanatban megjött az égi áldás! A büfés néni már várt, akivel korábban már telefonon egyeztettem, és elvezetett a szállásomhoz, egy kis faházhoz.

Ledobtam a cuccomat, és visszamentem vacsorázni. Nagyon éhes voltam, egész nap alig ettem valamit! Két hatalmas dögburgert is lenyomtam! Utána beszélgettem Erzsikével (büfés néni), aztán vissza a faházhoz, és ruhástul be az ágyba. Valamikor éjfél körül ébredtem fel, és vetettem le magamról, majd újra alvás.

A folytatás még bizonytalan, nagyon elfáradtam az elmúlt két napban! A kiadós esőnek hála, az erdő csupa víz, és újabb csapadék is várható! Nincs kedvem szétázni, vizesen elgyalogolni Sárvárig!

Location:Hosszúpereszteg,Magyarország

Daráló Sümegig

Tegnap reggel két lehetőség állt előttem: az eddigi tempóval gyalogolok, és az erdőben töltöm az éjszakát, vagy keményen belehúzok és ledarálom a közel 40 kilométeres távot Sümegig, és meleg szobában alszok.
Mivel kipihentem magam, és a meteorológusok igen hideg reggeleket jósoltak, inkább a második opciót választottam!

Korán nekivágtam, alig múlt hat óra, amikor Hévíz leghosszabb utcáján gyalogoltam kifelé a ZimmerFerik, majd a gagyi éttermekkel és borozókkal teli szőlők között. Minden eladó itt is, mint mindenhol az országban! Vehetsz panziót, kis házat, nagy házat, éttermet, borozót, szőlőt, amit csak akarsz. Egyet viszont nem adnak egyikhez sem: vendéget! Mert az elfogyott...


A város szélén megnéztem az Árpád-kori kis templomot, majd beértem az erdőbe. Hamarosan egy búzatábla mellett meneteltem, amikor ütemes zajra figyeltem fel! Egy őzike szögdelt velem párhuzamosan, alig tíz méterre tőlem. Mire elővettem a telefonom, hogy készítsek róla valami felvételt, persze eltűnt, soha nem hagyják magukat!

A Gyöngyösi csárdánál pecsételtem, felszaladtam a dombra, megérkeztem Rezire. Itt újabb pecsét a boltban, és feltöltöttem mindkettőnket egy kis energiával, Quimby egy konzervet, én Bountyt és colat kaptam reggelire. Nesze neked egészséges táplálkozás!

Rezi után egy hosszú murvás úton gyalogoltunk kb. 3 kilométeren át az erdőben, majd újabb hármat aszfalton az autók között, egészen Zalaszántóig. A kisboltban pecsét, és kaja vásárlás. A templom előtt üldögéltem és ittam a kefírem, amikor megállt egy kerékpáros púpos öregember. Érdeklődött honnan és merre tartok, szavalt valami versfélét a faluról, aztán tovább ált! Alig telt néhány perc, autó megáll, visszatolat, kiszáll egy ember, kezembe nyom egy kis nyomtatványt a templomról, felhívja a figyelmem minden zalaszántói látnivalóra, majd azt mondja: érezzem jól magam Zalaszántón! Jól éreztem, még vannak kedves, segítőkész emberek!

A faluból kifelé megnéztem a Szent Donát kápolnát, majd tovább gyalogoltam a kiskertek és gyümölcsösök között, ahol szintén minden eladó.


Rövid gyaloglás az erdőben és már megis érkeztem a Sztúpához. Itt most nagy a felfordulás, imaházat és kiszolgáló épületeket épít a közösség, minden fel van túrva, munkagépek dolgoznak. Ledobtam a zsákomat, és Quimbyvel körbejártuk az összes szintet, úgy ahogy kell! Adakoztam, vettem egy kis emléket, beszélgettem az árussal, és kaptam egy extra pecsétet is a füzetembe.

Jó tempóban leszaladtam a hegyről, egészen a Hideg-kúti majorig, majd nekivagtam a Tátika hegynek. Kitérőt tettem a várhoz a hegy tetejére, megpihentem egy rövid időre, mert a lábaim kezdtek fájni. Innen még látni lehetet a Sztúpát és a Badacsony felső részét is. A lábaimnak jót tett a kis pihenő, újból nagy sebességre kapcsoltam, és lerohantam a hegyről. Itt végre hatalmas fák, és medvahagyma mezők között jártam újra!


Amikor leértem a Szebike-völgybe egy erdészeti úton vitt tovább a jelzés, ami sajnos, elég hamar aszfaltra váltott! A Sarvaly forrásnál kicsit körülnéztem, de vízet nem tudtam szerezni, mert a víze el van vezetve a közeli erdészházhoz. Ott azonban szívesen adtak belőle, miközben a pecsételést is elrendeztem.

Innen az út nyílegyenes, és a fák között feltűnt a Sümegi vár is. Jó volt látni, mert kezdtem nagyon elfáradni, és ez kicsit feldobott!
A Mogyorósi-dombnál, a távvezetékeknél, azonban elfogyott az erőm, alig haladtam, csak vonszoltam magamat előre a poros úton. Sümeg határában, ahol elértem a 84-es főutat, ledobtam magamat a fűbe, muszály volt pihennem, nagyon fájt a lábam! Quimby is eldőlt, mint egy darab fa, mozdulatlanul feküdt mellettem a magas fűben. Nekiláttam szállást keresni, ami szerencsére gyorsan ment, és pont az utamba is esett. Ez újra feltöltött, felkeltem, és bevonszoltam magamat a város központjába, a Kisfaludy Hotelbe.

Becuccoltam a szobába, és lementem vacsorázni az étterembe. Jót ettem, közben beszélgettem a pincérrel, hogy s mint mennek a dolgok Sümegen. Vacsora után egy gyors zuhanyra még volt erőm, de utána egyből elaludtam!

Location:Kossuth Lajos utca,Sümeg,Magyarország

Lesenceistvándról Hévízre

A tegnepi aszfaltos nap nem múlt el nyom nélkül, a lábamon olyan helyeken is megjelentek a hólyagok, ahol eddig nem voltak! Ezért reggel alapos preparálásra volt szükség (a legjobb barátom: Leukoplast), de ennek ellenére is sántikálva indultam el Lesenceistvándról.

A boltnál megreggeliztem, majd a faluból a szőlők és gyümölcsösök között kaptattam felfelé, természetesen aszfalton, hogy nehogy sokkot kapjak a hirtelen átállástól! Az egyik kanyarban utolértem egy biciklijét toló bácsit, aki a szőlőjébe igyekezett. Beszélgetésbe kezdtünk, így gyorsan telt az idő, és hamar a Máté kúthoz értünk, ahol végre erdei útra kanyarodtunk! Itt a Kő-orra oldalából még egy utolsó pillantást vethettem a tanúhegyekre, és a Balaton-felvidékre.

A műutat keresztezve Zala megye területére értem, ami, ha jól számoltam, a nyolcadik az út kezdete óta, és tovább gyalogoltam az erdőn át, egészen Vállusig.

Válluson a régi vegyesbolt oldalánál pecsételtem, majd nekivágtam a Keszthelyig tartó útnak. Az erdő errefelé nem tartogat túl sok látnivalót a korábbiakhoz képest. Ami azonban szembetűnő volt, azok a nemrég kihelyezett szép útjelző táblák voltak, amikkel az eddigi ezer kilométeren csak elvétve találkozhattunk!

Gyenesdiás határában lepihentem a monoton masírozás után a lőtérnél, de nem élvezhettem sokáig a csendet, mert az erdészet munkatársai érkeztek meg rendet rakni, láncfűrésszel és kistraktorral. Megtudtam tőlük, hogy a lőtér nemzetközi minősítéssel rendelkezik, ahol európa bajnokságot is rendeztek már.

Innen újra aszfaltozott út vezetett egészen Keszthelyig, sőt Hévízig!


Keszthelyen lesétáltam a partra, és tiszteletemet tettem a Balatonnál, ami már kezd nagyon hiányozni! A mólónál kicsit üldögéltem a parton, és arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne, ha itt lenne az Aquanauta, és kihajózhatnék vele egy körre a jó szélben!

A bazársoron át, elbaktattam a vasútállomásra pecsételni. Majd keresztül gyalogoltam a városközponton, a sétáló utcán, ami igazán szép és rendezett, majd a Festetics kastély és szökőkútja mellet.


Keszthelytől Hévízig a kiépített kerékpárúton vitt a kék jelzés, ami szintén aszfaltos, de legalább távol volt az autóktól! Az út mindkét oldalán mocsras terület húzódik, így szúnyogban sem volt hiány!

Hévízen már az előre foglat szállás várt, nem messze a városközponttól, ahol mepihenek egy napra. A pihenő jól jön, mert egész nap sántikáltam, és nagyon elfáradtam! Ez az egy nap, remélhetőleg elég lesz arra, hogy rendbe tegyem a lábaimat, összeszedjem magam, mert a Sárvárig hátralévő 110 kilométert szeretném 3-4 nap alatt, legkésőbb hétfő estig teljesíteni, mivel otthon is teendőim akadtak...

Location:Kossuth Lajos utca,Hévíz,Magyarország

Betonúton Lesenceistvándra

Ha ezzel a szakassBzal kezdené mindenki a túrát, akkor biztos, hogy sok embernek elmenne tőle azonnal a kedve! A 25 kilométeres táv 80%-át aszfalton kellett megtennem, olyan forgalomban, hogy időnként percenként 10-12 autó is elrobogott mellettünk! Ha kulturált, intelligens autósok lennének Magyarországon, még akkor is veszélyes út lett volna, de mivel nem így van, kb. 50 százalék volt, hogy túléljük ezt a napot! A többség pont leszarta, hogy ott baktattunk az út szélén, néha csak centiméterekre húztak el mellettünk...


És ez csak az egyik fele a történetnek, a másik, hogy egész nap kipufogógázt, port és mocskot lélegeztünk! A zajról már nem is beszélve!
Nem értem, hogy miért nem változtatnak az útvonalon! A 60-as 70-es években még elviselhető lehetett a forgalom, de azóta biztos megtöbbszöröződött az autók száma! Kedves MTSZ ébresztő, ez nem túra, hanem tortúra!


Azért volt látványos része is a napnak! A Szigligeti vár, a Szent György-hegyre felvezető út, a Lamborghini traktor, a fenti kilátás, a Bazaltorgonák, valamint Tapolcán a Malomtó és környéke. Ott még egy jót is ettem a Hotel Gabriella vízen úszó teraszán!

A holnapi napom remélem zöldebb és nyugodtabb lesz!

Location:Kossuth utca,Lesenceistvánd,Magyarország