Hajnalban összeszedtem a cuccaimat, nem keveset, mivel két napra és mindenre készültem!
Taxival a Nyugatiba, fel a vonatra és pár perccel 8 előtt már Nagymaroson is voltam. Persze a komp épp az orrom előtt hagyta el a partot, így lett egy órám, addig beültem a kis büfébe, reggeliztem és jót beszélgettem a helyiekkel. Gyorsan elszállt az idő, és hipp-hopp már a kilences kompon hajóztunk a túloldalra!
Hamar felkapaszkodtam a Fellegvárhoz, szerencsére elég jól ki volt taposva az ösvény. A bajok Nagy-Villámra felfelé kezdődtek, itt teljesen szűz hóban kellet haladnom, senki nem járt erre napok óta! Azért csak felküzdöttem magamat, itt a pecséttel gyűlt meg a bajom, de végül sikerült az étteremből előkeríteni, de azért még előtte tettem egy kört fel a kilátóig és vissza, mire sikerült.
Ezután rövid ideig egy terepjáró nyomában tudtam gyalogolni, de hamar letért az út az erdőbe és a hó csak egyre mélyült, és mélyült! Amíg nagyjából vízszintes volt a terep, egész jól lehet haladni, de aztán jött az emelkedő fel Barát-halomig. Volt hogy 10 lépésenként meg kellett állnom pihenni, annyira nehezen tudtam haladni a mély hóban! Az egyik ilyen pihenőnél felszereltem a botomra a legnagyobb hótárcsát, így valamivel könnyebb volt az előrejutás, de így is többször megfordult a fejemben, hogy még nem késő, vissza kellene fordulni!
Nem vagyok az a könnyen feladós fajta, így most is összeszedtem minden erőmet és küzdöttem tovább! Végül is ezért jöttem, tisztában voltam az induláskor, hogy nem egy kényelmes séta lesz! Nagyon lassan haladtam, egyre világosabbá vált, hogy a kitűzött célt nem fogom elérni! Az átlag 4-5 km/óra helyett, most volt, hogy egy óra alatt alig 1 kilométert tettem meg!
Végül csak felértünk az emelkedőn, tovább meneteltünk Quimbyvel a Pap-réti erdészházhoz. Az úton időnként félméteres hóban gázoltunk. Néha egy erdészeti úton tudtunk haladni, ahol kicsit könnyebb volt, mert csak a friss porhó volt rajta, a korábban hullott megolvadt réteget letakarították!
Az idő csak telt, de a kilométerek nem akartak fogyni, eldöntöttem, hogy Pilisszentlászlón feladom, Dobogókőre esélyünk sem volt eljutni. Meg is szerveztem egy mentőcsapatot a Kis Rigó vendéglőhöz. Pont 4-re értünk oda, szinte egy időben István barátommal, aki eljött értünk, hogy kimenekítsen a hó fogságából!
Ha nem érem el a célomat, általában csalódott szoktam lenni, de most a gyönyörű behavazott erdő, és a halálos nyugalom ami az erdő csendjéből áradt, mindenért kárpótolt! És tanultam is, ilyen körülmények között szinte esélytelenek vagyunk a természet erőivel szemben, ha nem vagyunk elég felkészültek, és nincs meg a szükséges felszerelés! Úgyhogy már keresem is az ideális hótalpat vagy egy rövid túrasít, amivel még a télen kicsit közelebb juthatok az Írott-kői célhoz!
